Ezt előbb olvasd el - lehetőleg.
Bosszú-trilógia első része - A bosszú-ura.
- kész csoda, de sikerült úgy beszélnem a végéről, hogy nem lőttem le a poént -
A Olboy a bosszú-trilógia második, nem véletlenül leghíresebb darabja, mivel akkora csattanó van a végén, amit csak A Birodalom visszavág vagy a Hatodik érzék meredek fordulataihoz lehet hasonlítani. Hatalmas kultfilm, amit még én sem akarok lespoilerezni, mert ez azon ritka eset, ahol a főszereplővel együtt a nézőnek is meg kell lepődnie a csavaron, hogy a film teljesen élvezhető legyen. Szerencsére ennek ismertetése nélkül is lehet róla beszélni.
Miután A bosszú ura kielemezte a bosszú elkerülhetetlenségét, az Oldboy annak jogosságát firtatja. Főszereplőnk Oh Dae-su, bevezetője alapján meglehetősen kellemetlen alak, akit egy este ismeretlen emberek elrabolnak és bezárnak egy szobába tizenöt évre, ahol ez alatt az idő alatt egyetlen szórakozása és társasága az ágyával szemben elhelyezett televízió. A koronára az teszi fel az éket, mindezt bármi féle indoklás vagy magyarázat nélkül teszik vele, a néző ugyanannyira tanácstalan, mint Oh Dae-su és főszereplőnkkel együtt minket is fokozatosan felhergel a helyzet. Egy nap aztán belehajítják egy bőröndbe és szabadon engedik, Dae-su pedig elindul, hogy megkeresse a felelősöket.
Az első filmmel ellentétben, az Oldboy első vérengzős jeleneteivel kapcsolatban egyáltalán nem merülnek fel morális problémák azt illetően, hogy mindez jogos-e. Mire Dae-su kikerül börtönéből, annyira igazságtalannak érezzük a helyzetet, hogy már szabályosan ujjongunk, ahogy kitépi börtönőre fogait vagy miközben a film legikonikusabb jelenetében, egy szál kalapáccsal szétver körülbelül 15 embert. A tempó is érezhetően felgyorsult, a jelenetek rövidebbek, a felvételek stilizáltabbak, az események pedig néhol elrugaszkodnak a valóságtól, de továbbra is minden nagyon szürke. Az Oldboy úgy indít, hogy sokáig nem is kell gondolkozni a látottakon. Aztán egy ponton megismerjük a férfit, aki a bezártatta Oh Dae-sut és vele együtt mi is feltesszük a kérdést: miért a sok évnyi rabság? És aztán miért engedték el? Főhősünkben fokozatosan vetődnek fel ezek a kérdések, de végül soron nem tudunk elképzelni semmi olyasmit, ami ilyen súlyos büntetést vonhat maga után.
Az Oldboy csattanója két dolognak köszönhetően ennyire hatásos: egyrészt annyira beteg és durva, hogy pusztán a film alapján még az utalások segítségével sem lehet kitalálni, főleg, hogy a néző másra koncentrál. Másrészt teljesen megkérdőjelezi Oh Dae-su bosszújának addig egyértelműnek tűnő igazát. Félreértés ne essék, józanul végig gondolva, az, amit ő kapott, a vétke alapján egyáltalán nem érdemelte meg, a fordulat miatt azonban olyan helyzetbe kerül, ami miatt többé nem képes megkérdőjelezni a másik indítékait. Ami vele történik és ahogy arra reagál, a filmtörténet egyik legnyomasztóbb és legkegyetlenebb jelenete. Ennek fényében pedig mi is kénytelenek vagyunk megkérdőjelezni, hogy mennyire volt jogos kettejük kölcsönös bosszúhadjárata.
Ez a film többek között azért is ennyire maradandó, mert végig egyetlen célra összpontosít: hogy eloszlasson minden romantikus gondolatot a bosszú igazságosságáról. Ami eleinte jogosnak tűnt, az egyszer csak önkényessé és visszataszítóvá válik. Végül mindenki megkapja, amit a másik szánt neki, de ezt már sem ők, sem mi nem tudjuk értékelni. Az Oldboy egy kiábrándulás, mégpedig abból a feloszlathatatlan tévhitből, hogy a bosszú bármire is vezetne.
Röviden: a filmtörténet egyik legnagyobb és talán legkegyetlenebb fordulatával megáldott film, amely a bosszú jogosságán tanakodik. Stílusos és magával ragadó, végül pedig durván pofán vág.
- otherself -
