About Me

A Mentőexpedíció egy rendkívül szorosan, pontosan és jól átgondoltam elkészített film, aminek három, egymással összefüggő oka van.

1. A filmnek egyetlen felesleges jelenete sincs

    Igen látványos teljesítmény, hogy egy 141 perces mozinak minden egyes jelenete előrébb viszi a cselekményt. A történet lényege, hogy Mark Watney hogyan marad életben hónapokig egyedül a Marson és semmi nem fért bele, ami nem erről szólna. A túlélős filmek nagy problémája, hogy nem mindig történik elég minden ahhoz, hogy kitöltse a játékidőt, ezért sok hangulatleíró, lassú jelenetet raknak beléjük, ami önmagában nem lenne gond, de általában elrontják őket. A Mentőexpedícióban a hangulatot a puszta tények teremtik meg, ez pedig az alapul szolgáló könyvnek köszönhető, amely ilyen gazdag részleteséggel végiggondolt mindent, ami egy ilyen szituációban felmerülhet. Oxigén, étel, víz, fűtés hiány, minden megvan magyarázva. Ez leírva nem tűnik izgalmasnak, de pont ezen segít a második pont.

2. Még egy laikus is elhiszi, hogy mindez megtörténhet

  Én sem értek az űrutazáshoz, de elhiszem amit látok. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy mindent megmagyaráznak és egyszerre meg is mutatnak, nem csak úgy azt mondják, hogy lehet a Marson növényt termeszteni, aztán semmi gond, hanem le van vezetve, meg van mutatva és hangsúlyozzák, hogy mindez mennyire nehéz ugyanakkor. Másrészt a film nem messzi jövőbeli technológiát alkalmaz, hanem a manapság is használt eszközöket veti be. Vagy legalábbis velem ezt hitette el, de nem egy helyen láttam okfejtéseket arról, hogy a film technikája meglehetősen közel áll a valósághoz. Emiatt a nagyon hajmeresztő jelenetek is hihetőek, mert habár a megtörténésükre az esély elenyészően kicsi, azért mégsem lehetetlen.

3. Összehozza azt a filmtörténetileg is ritka bravúrt, amikor egy történet egyszerre nagyon drámai és hisztérikusan vicces

  Ha valaki azt mondja nekem a film megtekintése előtt, hogy a Mentőexpedíció vicces film, biztos, hogy képen röhögöm. Az egészben az a zseniális, hogy pont a drámaisága miatt vicces. Az egész helyzet egyszerre totálisan abszurd és mégis hihető, erre pedig nem is lehetne a hisztérikus poénok helyett mással reagálni. Watney irónikus megjegyzései tökéletesen el vannak találva és nélkülük valószínűleg meg is őrült volna. Néha egy kicsit túlsúlyba kerül a cinizmus, de ez inkább azért van, mert teljesen elkeseredős, fájdalmas jelenet nincs a filmben. 

Ridley Scott egy kiemelkedően jól eltalált filmet rendezett, habár szerintem nem győzhet hálálkodni a könyv írójának, ami pont a Prometheus forrdítottjává teszi a filmet, amelynek viszont nagyon rossz volt a forgatókönyve. Ha ezek szerint mégis csak ennyi kell Scottnak az alkotáshoz, akkor remélem sorban állnak az ajtajánál a tehetséges írók.

- Nagy Péter -

Ha eddig még nem tetted meg, előbb ezt olvasd el.

- vannak a filmben olyan momentumok, amelyek nem túl meglepőek, de azért lelehetne spoilerezni, én viszont nem teszem meg - 

A Disney animációs stúdiója az utóbbi években stabilan jó filmeket produkált, melyekben mindig volt valami olyan vonás, amely érdekessé tette őket: a Rontó Ralph fogta meg eddig legeredetibb módon a videójáték-kultúrát, a Jégvarázs pedig bátran csavart egyet a Disney saját tönténetmesélési örökségén. Animációs alkotásaik ugyan nem érik el a Pixar egykori zsenialitását (akik egyébként nem tudom mit csinálnak mostanában, de az feltűnő, hogy John Lasseter, a cég alapítójának a neve az összes Disney Animation Studios munkánál fel van tüntetve mint producer), de a mainstream CG egészestés filmek között stabilan az élvonalba tartoznak. Erre viszont jön a Hős6os, ami egyértelmű visszalépés.

Na nincs itt akkora tragédia, a Hős6os egyáltalán nem rossz film. Csak hiányzik belőle az ambíció, ami abban nyilvánul meg, hogy egy csomó érdekes alapötletet bedob, de aztán semmit nem kezd velük. A történet szerint pár fiatal feltaláló zseni meg egy egészségügyi ellátásra kalibrált robot szuperhősökké avanzsálnak, hogy legyőzzék a gonoszt, aki ellopta a főszereplő srác, Hiro (milyen eredeti névválasztás!) találmányát. És ennyi. Leleplezik és legyőzik a gonoszt, és kész. Vannak persze a történetnek érdekes momentumai, amelyek előre hajtják a cselekményt (Hiro is elveszít valakit, meg a főgonosz is, ebből következik logikusan kettejük motivációja), de nézőként nem tudsz szabadulni az érzéstől, hogy valami hiányzik. Itt van például ez a félig amerikai, félig high-tech japán világ, amibe a cselekményt belehelyezték. Ennek mi volt az értelme? Érdekes hangulatot adhatna a filmnek, de igazából ez a kulturális összemosódás nem eredményez semmit. A főszereplő srác meg a bátyja japánok, a nevelőanyjuk fehér amerikai, a haverok között meg van kínai, afroamerikai, stb., ami nagyon feltűnő, de a megjelenésükön kívül ez az égvilágon semmit nem jelent. Persze mondhatnám, hogy milyen szép, hogy a Disney nem foglalkozik a bőrszínnel, de így viszont pont semmilyenek lettek a karakterek. Hiro még úgy ahogy korrektül kifejtett személyiség, a robot, Baymax pedig jópofa, de egyszerű mint a faék, a többiek viszont csak egysoros poénokat benyögő papírmasék.

Ugyanakkor ettől nem lesz a Hős6os élvezhetetlen, az animáció szokásos Disney, de továbbra is hatásos, a poénok aranyosak, néhány jelenet pedig meglepően megható. Hiro és a bátyja, valamint Hiro és Baymax kapcsolata korrektül fel van építve, ennek köszönhetően a közöttük lezajló, könnyfacsarónak szánt, jól megrendezett jelenetek valóban elég hatásosak és a film csúcspontjainak számítanak.

Összességében a Hős6os jó film, de olyan, mintha az alkotók között nem lett volna senki, aki úgy istenigazából meg akarta volna csinálni. Profi iparos munka, határozottan van lelke, de azt is mintha tervrajz alapján készítették volna. Most mondtatnám, hogy érthetetlen számomra miért ezt jelölték Oscar-díjra A Lego-kaland helyett, de ez a panaszom inkább az Amerikai Filmakadémia felé szólna, nem a Hős6os alkotóinak.

Röviden: nehéz ezt érdekesen értékelni, épp csak annyira nem átlagos, hogy jónak lehessen nevezni.

- Nagy Péter -

Nem is fűznék különösebb kommentárt a listához. Természetesen csak olyan filmekből válogattam, amelyeket láttam is, amelyekre nyugodt szívvel mondhatom, hogy jók, és amelyeket bárkinek ajánlani mernék, filmezési szokástól függetlenül. Sajnos most is, mint minden évben, sok mindenről le kellett maradnom az itthon elcsúszó bemutatók miatt (pl. Birdman), így erre a felsorolásra semmiképp sem lehet tekinteni évértékelőként, csak mint ajánlásként. A sorrend viszont kizárólag aszerint alakult ki, hogy én személy szerint melyik filmet mennyire élveztem.

2014 egyáltalán nem volt rossz év filmek tekintetében, volt pár kiemelkedő alkotás és az átlag színvonal is magasabb volt, mint az előző években. Vagy csak nagyon szerencsésen választottam ki, hogy mit nézek meg. Minden esetre ha 2015 hozza ezt a színvonalat, szomorú már nem leszek.

7. Sráckor (Boyhood)

Richard Linklater munkásságát és a film elkészülésének körülményeit ismerve messze ez volt az általam tavaly legjobban várt film. A Sráckort 12 éven át forgatták ugyanazokkal a szereplőkkel, ami a filmtörténetben teljesen egyedi, ezért aztán nem csoda, hogy ekkora figyelmet kapott szerzői film létére. A végeredmény viszont elsőre egyáltalán nem tűnik kiemelkedőnek. Ez egy nagyon hétköznapi felnőtté válás történet (elvált szülők, szerelem, testvéri kapcsolat), igazából még emlékezetes jelenetet sem tudnék kiemelni belőle, de igazából pont ez benne a lenyűgöző: annyira természetesnek és bensőségesnek hat, amire nem nagyon van példa. Ami pedig igazán megfűszerezi az, ahogyan a 21. század első éveire visszatekint. A film elején még Britney Spearst hallgatnak a gyerekek, később pedig láthatjuk, ahogy kiosztják az új Star Wars-trilógiát, vagy ahogy Obama választási kampányáról vélekednek. Ezek mind olyan dolgok, amelyekkel kapcsolatban mára már kialakult az emberek véleménye, a történelem már ítéletet mondott róluk, szereplőink viszont e nélkül a nézőpont nélkül tekintenek rájuk, még az események aktualitásában élnek, ez pedig olyan ízt ad a Sráckornak, amit még korábban nem tapasztalhattunk.

6. Halhatatlan szeretők (Only Lovers Left Alive)

Jim Jarmush, kedvenc korán őszülő rendezőm a (szerintem) borzalmas Az irányítás határai után visszatér és egyből helyre is rakja a csillámló köcsögök által az utóbbi években teljesen hazavágott vámpírfilm műfajt. Adam és Eve pontosan olyanok, amilyennek a vámpíroknak lenniük kell: az évszázadok alatt felhalmozott kulturális felsőbbrendűségükből kifolyóan szomorúan tekintenek az ostoba és a történelemből mit sem tanuló emberekre. A Halhatatlan szeretők azonban nem thriller vagy horror, hanem egy marha lehangoló dráma. Tom Hiddleston szerepe zseniális, körülbelül ugyanazt hozza, mint amikor Lokit alakítja a Marvel filmekben, meg nem értett, durcás, sértődős karakter, akit kiemelkedő zenei műveltsége tesz magányossá, és az öngyilkosságon mereng. Érkezik is rögtön megvigasztalni őt a világ másik végéről könyvfüggő szeretője Eve (Tilda Swinton), akivel épp pár évtizedes szünetet tartottak kapcsolatukban.

A Halhatatlan szeretők igazság szerint egy nyöszörgős világfájdalom, ami azon agonizál, hogy elég-e a kultúra és a szerelem ahhoz, hogy az embernek (vámpírnak) megérje élni, de az érvei és ellenérvei olyan érdekesek, hogy ennek ellenére is egy öröm végignézni.

5. A galaxis őrzői (Guardians of the Galaxy)

Kritika.

Pont ahogyan azt előre sejtettem, másodszori megtekintésre már bizony jobban előjönnek a film feltűnő hibái, de emiatt nem fogom megtagadni, hogy mekkora élmény volt moziban. A galaxis őrzői harsány, vicces, halál laza szuperhős sztori, ami tavaly a legékesebb példája volt a Marvel példaértékű hozzáállásának saját univerzumához. Filmjeiket eredetinek egyáltalán nem lehet vezetni, de kreatív szabadságuk a többi képregényfilmhez hasonlítva igenis tiszteletre méltó. Ezek után melyik Marvel rajongó ne várná türelmetlenül az idei Avengers filmet?

4. Szerelemre hangolva (Begin Again)

Gyorsan tisztázzuk le: ennek a filmnek a magyar címe teljesen röhejes. Igen, van benne szerelem, igen, zenészek meg még inkább vannak benne, de ez nem egy romantikus vígjáték. Inkább úgy fogalmaznám, hogy a Begin Again (a magyar cím számomra megszűnt létezni) szerelmi óda a zenéhez. Van a lecsúszott, elvált zenei producer, (Mark Rufallo) meg a sikeres zenész barátjával frissen szakított dalszövegíró (Kiera Knightley), akik legnagyobb elkeseredésükben találnak egymásra egy kocsmában New Yorkban és elhatározzák, hogy együtt kiadnak egy albumot. Persze, úgy tűnik, hogy akkor majd a film arról szól, hogy ők ketten összejönnek, de ehelyett „csupán” annak lehetünk tanúi, hogy ők és az összecsődített zenészek szinte függő módjára imádják a zenét.

Ez így leírva elég furcsán hangzik és valóban az is. A film első felében felépített cselekmény végül nem nagyon vezet sehova, mert a zene felhígítja a végére, ám ez egyáltalán nem baj, mert azok az utcán zenélős, független filmes, hihetetlenül természetes és őszinte jelenetek, amelyek a második felét alkotják teljesen magával ragadják a nézőt. John Carney 2006-os filmje, a nagyszerű Egyszer után a Begin Againt is teljesen annak szentelte, hogy audiovizuálisan visszaadja mérhetetlen zene iránti rajongását. És milyen jól tette!  

3. Csillagainkban a hiba (The Fault in Our Stars)

2014 leginkább szívszorító filmje, amit úgy néztem meg moziban, hogy randizó párocskáktól körülvéve elbújtam a nézőtér sarkába és próbáltam nem sírni közben (a nézőtér egyébként szinte végig hangos volt a szipogástól, ami már önmagában megrendítő élmény). A Csillagainkban a hiba nagyon bátran belenyúl a témába, egy tinédzser pár enyhén szólva rögös kapcsolatáról szól, ahol is a lány, Hazel (Shailene Woodley) tüdőrákos és mindenhova húzza maga után a oxigénpalackot, a fiúnak, Gusnak (Ansel Elgort) meg hiányzik az egyik lába, és persze ő is rákos.

Oldalakon át képes lennék elemezgetni, hogy miért olyan jó ez a film (pont ezért nem is mertem nekikezdeni anno a kritikájának), de a legegyszerűbb, ha annyit mondok: azért működik ennyire jól, mert annak ellenére, hogy ilyen hihetetlenül kockázatos témába nyúl bele, a végeredmény se nem giccses, se nem nézhetetlenül fájdalmas, hanem pont telibe veri a szerelem és a halál közelségének végletes érzései közti, iszonyatosan vékony határmezsgyét. A szinonima szótárban az érzelmi hullámvasút cikk mellé ezt kéne beírni példának, a néző kénytelen Hazelel együtt folyamatosan a „semmi értelme az életnek, mert úgyis meghalok” és a „a fenébe, a szerelem miatt csak megérte élni” érzések között lavírozni (amelyek körülbelül jelenetenként váltakoznak) emiatt pedig a film végére egyszerűen az ember egy érzelmi csőd lesz. Azt már nehezebb megérteni, hogy ez az érzelmi túltengés hogy a francba nem képes kisiklani (a titok nyitja egyébként a színészi játékban és a forgatókönyvben keresendő), de a puszta tény, hogy végig pályán marad, rendkívülivé teszi.

2. A Lego-kaland (The Lego Movie)

Kritika.

A Lego-kaland nem csak az év, hanem az utóbbi idők egyik legkiemelkedőbb mainstream CGI egészestés filmje. Példaértékű, ahogy megragadja saját alapötletét és a világ egyik legnépszerűbb játékának kreativitásának egy ugyancsak kreatív, vicces és elgondolkoztató szobrot állít. Minőségében a Pixar legjobb filmjeihez hasonlatos, elhivatottságában viszont sokat még azok közül is felülmúl.

1. Holtodiglan (Gone Girl)

Kritika.

Másodszori megtekintés után is megmaradt az érzésem Fincher remekművével kapcsolatban: a Holtodiglan toronymagasan az év legjobb filmje, de nem csodálkoznék, ha utólag visszatekintve az egész évtizedet meghatározná. Utóbbi kijelentésem persze elég instabil alapokon áll, hisz ki mondhatja meg, hogy miből válik klasszikus? Viszont minden megvan benne hozzá: vérprofi rendezés, kiemelkedő színészi játék, egyedülálló forgatókönyv és ahogy mindez egy, habár kisarkított, de utánozhatatlan hangulatú korképpé áll össze. Hiába két és fél óra hosszú, olyan sűrű, hogy szinte meg sem lehet unni. Olyan filmes élmény, amit csak ritkán van szerencséje egy generációnak aktualitásában megélnie.

- Nagy Péter -

Mint azt már néhányan tudják rólam, van ez a hobbim, hogy mérhetetlen mennyiségű anime sorozatot nézek. Sokszor eszembe jutott már, hogy rendszeresen írni kéne róluk, de be kellett ismernem, hogy nem is szeretnék, és nem is érdemes. Azt hittem, hogy ez talán azért van, mert a műfaj itthon nem kifejezetten népszerű, igazából a magyarázat azonban sokkal egyszerűbb: a legtöbb ma futó sorozat egyszerűen értékelhetetlen és ezért felesleges lenne komolyabb mennyiségű időt rááldozni az értékelésükre.

Tavaly jött rám az a szokás, hogy a negyedévenként induló, szezonális, 30-40 sorozat nagy részét elkezdem nézni és addig folytatom őket, amíg úgy érzem, hogy érdemes elindítani a videót. A nyári szezon foglalt le legjobban, időközben körülbelül 10 sorozatot hagytam félbe belőle és így is 26-ot sikerült befejezni. Ez a tény viszont nem a sorozatok minőségéről árulkodik, mint inkább az én fanatizmusomról, ugyanis ebből a 26-ból 3 olyan volt, amire azt mondanám, hogy rendben volt, de megtekintésre egyiket sem lennék képes ajánlani.

A japán animációs sorozatok gyártása olyan, mint a Hollywoodi tömegfilmeké, azaz iszonyatos mennyiségben csinálják, az átlag színvonal viszont nagyon alacsony, mert a produkciók fájdalmasan egyformák és képtelenek kockázatot vállalni. Hiába próbálnak a rajongók amellett érvelni, hogy az anime színes, változatos és érett médium, ha egyfolytában olyan tendenciákkal kell szembenéznie a nézőknek, mint:

- a női karakterek felháborítóan szexista és hímsoviniszta ábrázolása;

- a nagy számú szereplők felületes vagy egyáltalán nem létező ábrázolása;

- a motivációk teljes hiánya;

- a halmozott, kötelező fordulatok a cselekényben, melyek egyáltalán nem meglepőek;

- a hangulat hirtelen és indokolatlan váltakozása.

Ezek rendkívül amatőr problémák, még akkor is, ha a kulturális különbségekből fakadó ízléskülönbségeket figyelembe vesszük és sajnos az tavalyi sorozatok minimum 70%-a tartalmazta a fenti problémák legalább egyikét. A legtöbb műsor alapötlete elég megkapó, mert a történetek kiinduló szituációja még a hétköznapi környezetbe helyezett sztoriknál is elég szokatlanok. Ennek köszönhetően jöttek létre a tavalyi nagy csalódások, mint például tavasszal a No Game No Life, ami hiába nagyon kreatív és érdekes, ha közben a túlnyomorészt női szereplőgárda nemes egyszerűséggel kurvás, vagy nyáron a Tokyo Ghoul, ami hiába igyekszik minél zsigeribb élményt nyújtani, ha egyszer a karakterei egy vakondtúrásnál is érdektelenebbek. Az sem kifejezetten bíztató, hogy a mangaadaptációk túlnyomó részét nem is fejezik be és még csak ígéret sincs rá, hogy valaha folytatják őket.

Most jöhetne a logikus kérdés, hogy akkor mégis mi a jó fenéért foglalkozok ennyit ezzel? A válasz pedig pont az, ami műfajtól és minőségtől függetlenül az összes anime morális alapja: a kitartás. Az általam eddig megtekintet sorozatokból még eggyel sem találkoztam, ami ne a szereplő/szereplők eltökéltségéről vagy annak a mibenlétéről szólt volna, számomra pedig ez rendkívül szimpatikus és magával ragadó. Rengeteg szeméten kell átgázolnia az embernek hogy valami fogyaszthatót találjon, de ez a makacs elszánztság még a gyengébb darabokban is áthatja, a kiemelkedőek viszont hihetetlen élményt nyújtanak azok számára, akiket magával ragad a történetek harsány eltökéltsége.

Na de térjünk rá végre a lényegre. Most, hogy véget ért az év, szeretném lejjebb megosztani, hogy szerintem melyek voltak idén azok a sorozatok, melyeket még egy laikus számára is érdemes megtekinteni. Számos anime volt idén, amelyet élveztem, de ezek közül is csak azok jutottak fel erre a listára, melyek a fentebb említett problémák egyikét sem tartalmazzák. Olyan kiemelkedő alkotás, mint a tavalyi Attack on Titan sajnos nem volt, de azért így is van pár, amelyekre objektíven rámondhatom, hogy jól sikerültek. A lista viszont kizárólag csak aszerint van sorba rakva, hogy én személy szerint mennyire élveztem őket, nem pedig minőségük alapján.

6. Akatsuki no Yona

Ez a remek sorozat épphogy csak bekerült ide, de nem a minősége miatt, hanem mert az története olyan átlagos (mármint animéhez képest), hogy majdnem az első rész után dobtam. Yona egy látszólag békés királyság hercegnője, akinek az apját egy este teljesen váratlanul letaszítanak a trónról (értsd: felvágják a gyomrát), ő maga pedig, hűséges testőrével karöltve, kénytelen elmenekülni. A naív és elkényeztetett lányt ezáltal hirtelen vágja arcon a rideg valóság és kénytelen kitalálni, hogy mihez kezdjen ebben az erőszakos világban.

Ebben az animében pontosan az történik, amire a néző számít. A mostanában népszerú young adult fiction regényekhez hasonlóan ez is egy felnőttéválás történet, amiben a tinédzserkor útkeresési problémáit úgy nagyítják fel és teszik érzékletesebbé, hogy a fiatal főszereplőt egy merőben szokatlan szituációba helyezik. Yona elsőre egy borzalmasan irritáló karakter, akinek korábban gyakorlatilag semmit nem kellett még magától megoldania, az azonban, ahogy kezdeti elkeseredése lassan de biztosan átvált eltökéltségbe, rendkívül érzékletesen van ábrázolva. Pedig az egész sorozat tényleg kiszámítható és tele van az animére jellemző tipikus, erős, néha túlzásba vitt karakterábrázoló jelenetekkel (pl. egyik sorsdöntő jelenet alkalmával lemetszi a haját, aminek annyira egyértelmű a jelentése, hogy felesleges lenne elmagyarázni), ami viszont szokatlan benne, hogy nagyon ráérős a tempója. Ettól elsőre unalmasnak tűnik, de pont emiatt olyan részletesen és jól átgondoltan épülnek fel a karakterek, hogy már csak az ismerettségük miatt is kíváncsi az ember a folytatásra.    

5. The Seven Deadly Sins (Nanatsu no Taizai)

A fighting shounen egy borzasztóan elhasznált műfaj. Adott egy szerecsétlennek tűnő főszereplő akivel a tinédzser srácok könnyen azonosulni tudnak, kitűz maga elé egy célt és azt legyőzhetetlen ellenfelek ellenében és több száz epizódon át el is éri. Nagyon fárasztó nekik kezdeni, mert átlagban körülbelül 30 rész mire leesik, hogy érdemes-e egyáltalán végignézni. Erre jön a Nanatsu, ami cseszik a szabályokra és főszereplői már rögtön az elején hegyeket bontanak le félkézzel, amihez például a Narutónak 600 részre volt szüksége. Maradt viszont ami miatt a shounen olyan népszerű, a hosszú, részletes, vagány harcjelenetek, a harsány, érdekes karakterek és a fárasztó humor. Eredetinek egyáltalán nem lehet nevezni, viszont pörög mint egy betépett hörcsög és egyszerűen csak szórakoztató. Nagyon.

4. JoJo no Kimyou na Bouken: Stardust Crusaders

Ez volt az a sorozat idén, amit egyszerűen nem győztem hétről hétre kivárni, hogy aztán megbeszélhessük a haverokkal, hogy mi történt az aktuális részben. A JoJo elsőre egy borszaztó shounen fightingnak tűnik, de igazából egy nagyon okos stílusparódia. És pofátlan. Hihetetlenül pofátlan. Olyan jeleneteket enged meg magának, hogy sokszor már a néző érzi magát kellemetlenül miatta, ugyanakkor olyan hisztérikusan vicces, hogy képtelenség abbahagyni. A karakterek félelmetesen ostoba izomagyak, akik viszont ezt nem tudják magukról és úgy pózolnak, mintha halál menőek lennének, hajmeresztően hülye dolgokat művelnek olyan természeteséggel, hogy sokszor nem lehet eldönteni, hogy ezt most a készítők komolyan gondolták-e. És ettől zseniális: az ember csak nézi ezt a halom fogyatékost és nem hiszi el, hogy ilyen dolgok egyáltalán eszébe juthatnak valakinek. Ennek köszönhetően olyan emlékezetes jelenetek maradtak a világra, mint a hűtőben elbújt bérgyilkos, az indiai vécé, ahol a disznó tisztára nyalja az ember hátsóját, vagy amikor Joestar papa levezeti, hogy mivel látta kétszer az Arábiai Lawrencet, tudja hogyan kell tevegelni. De ez a sok baromság csakis azért lehet ennyire élvezetes, mert amilyen fapofával elő van adva, az megismételhetetlen.

3. Parasyte – The Maxim (Kiseijuu: Sei no Kakuritsu)

Ez azon ritka anime, ami pontosan tudja, hogy miről akar szólni és egyetlen felesleges momentum sincs benne. A Parasyte története szerint idegenek érdekznek a földre, akik megszálják az ember agyát, átveszik annak irányítását, majd más emberekkel táplálkoznak. Shinichinek viszont „szerencséje” van, mert csak a jobb kezét képes megszállni a parazita, akit elnevez Miginek (japánul a jobb). Ők ketten aztán kénytelenek összefogni, hogy megtanuljanak együtt élni, megállítsák a többi parazitát és próbálják megmenteni azokat, akik Shinichi mellett élnek.

A Parasytenak eleve nagyon érdekes alapötlete van, de a megvalósítása az, ami példaértékű. Elsőre horrornak tűnik, de inkább éjsötét dráma arról, hogy mit jelent elfogadni másokat, milyen titokolózva élni és hogy mitől ember az ember. A felvetődő problémák teljesen természetesen jönnek, a válaszreakciók pedig még ebben a rendkívül szokatlan szituációban is érthetőek és fájdalmasan emberiek. Shinichi egy tök egyszerű ember nagyon rossz helyzetben, akinek folyamatos és valós félelme, hogy a teljesen érzéketlen Migi miatt elvesztheti mindenét, ami emberré teszi. Hangulatos és elgondolkoztató történet az erkölcsről.

2. Psycho-Pass 2

A Psycho-Pass első évada az egyik legjobb anime sorozat amit valaha csináltak. És pont. A történet egy olyan jövőben játszódik, ahol a Sybil system nevű rendszer folyamatosan és mindehol vizsgálja az emberek bűnözésre való hajlamát és még azelőtt kiveszi őket a társadalomból, hogy bármit is elkövetnének. Megjelenik azonban egy ember, akit a rendszer nem tud kiértékelni és aki eltökéli hogy, az eszközeiben nem válogatva, elpusztítja a fenálló rendszert.

Ebben a történetben nem igazán vannak jók és rosszak, csak rengeteg álláspont a rendszerről és intellektuális párbeszédek arról, hogy ki mit hajlandó feláldozni a teljes biztonságért és hogy kinek van (és hogy egyáltalán van-e bárkinek) joga ilyen lélektelenül ítélkezni mások felett. Az első évad egy kerek történet volt, kiváló befejezéssel, így aggódtam egy kicsit a folytatás szükségessége miatt és habár a második évad nincs is olyan jó, mint az első volt, még így is – objektíven nézve – a legjobb sorozat, amit tavaly csináltak. Őszintén szólva első végignézésre nem értettem meg teljesen az évad okfejtéseit, de ez inkább érdeme, mint hátránya, mert olyan sok és komplex kérdéseket vet fel, hogy külön esszét lehetne írni belőle. A Psycho-Pass szerintem nem mindenkinek való sorozat, mert nagyon sok figyelmet kell neki szentelni és bizony jó sokat kell rágódni rajta, ha a maximumot ki akarjuk hozni belőle. Ez azonban semmiben nem kicsinyíti le az érdemeit.  

1. Your Lie in April (Shigatsu wa Kimi no Uso)

Az a helyzet, hogy az a sorozat, ami nekem legjobban tetszett tavaly, valószínűleg az itt felsoroltak közül pont a leggyengébb. A Shigatsu wa sokszor bizony giccses, feltűnően hatásvadász, a története meg olyan, mint egy tipikusan Oscar-díjra gyártott, szívfacsaróan szépnek szánt hollywoodi film. De ez totálisan hidegen hagy, mert pár jelenete annyira… gondolkoztam, hogy itt milyen kifejezést kéne használnom, de kénytelen vagyok a következő, meglehetősen béna szót bevetni: gyönyörű. Hirtelen nem is jut eszembe semmi, ami olyan élményt nyújtott volna számomra, mint a Shigatsu wa. Van egy elég hatásvadász története egy vérprofi zongorista srácról, aki az anyja halála miatt őt ért trauma miatt nem hallja a saját zongorajátékát. Egy nap azonban találkozik egy gyönyörű (az Isten verje meg ezt a szót!) és életvidám hegedűs lánnyal, akinek a segítségével elkezd más szemmel nézni az életre és a zenére.

Az egészben az a bámulatos, ahogy a zene gyakorlatilag a történet főszereplője. Vannak epizódok, amelyek végig arról szólnak, ahogy valaki koncert alatt eljátszik egy klasszikus zeneművet és közben a nézők és a zenészek gondolatait halljuk az előadásról, tipikus anime stílusban. Azt hinnéd, hogy ez marha unalmas, de pont ellenkezőleg, annyira rohadt feszült és izgalmas, hogy a húsz perces epizód öt percesnek tűnik. Ez leginkább azért van, mert az előadásokon tényleg hallatszanak azok a hangulatváltozások, amelyeket a karakterek belehallanak. Nem tudom, hogy honnan szerezték a zenészt/zenészeket, akik elzongorázták és hegedülték a műveket, de még olyan, a klasszikus zenéhez mit sem konyító ember, mint én is kihalottam a szereplők érzelmeit a játékukból. Az élményt pedig az eszméletlen megrajzolás, szinkron és hanghatások koronázzák meg.

Őszinte leszek, szerintem a legtöbb ember számára tulságosan giccses ahhoz, hogy képes legyen végignézni, tudom, hogy nekem azért tetszett ilyen eszméletlenül, mert kisebb high school dráma fétisem van, de ha valaki szintén kapható az ilyenre, akkor nem tudom eléggé ajánlani.

Bónusz, az év openingje:

- Nagy Péter -

- én nem spoilerezem le a fordulatot, de vigyázz, mert jelentősen ront az élményen, ha valaki mégis elszólja magát -

Ritkán esik meg az emberrel, hogy beül a moziba egy viszonylag kevésbé bereklámozott filmre, majd egyszer csak döbbenten ráeszmél, hogy amit lát az annyira kiemelkedő és egyedi, hogy valószínűleg még évekig emlegetni fogják. Persze nem mindenki fogja ezt érezni a Holtodiglan megtekintése közben, de őszintén szólva meglepődnék, ha nem válna klasszikussá. David Fincher egyszer csak gondolt egyet és rendezett egy olyan filmet, ami könnyedén hozza a Harcosok klubja színvonalát. Úgyhogy akkor kezdjük is el felsorolni, hogy mitől is olyan nagyszerű a Holtodiglan.

A történet szerint ötödik házassági évfordulójuk napján Nick Dunne (Ben Affleck) felesége, Amy (Rosamund Pike) eltűnik. A nőt napokig keresik és mivel viszonylag népszerű gyerekkönyv író, az országos média hamar felkapja az esetet. Az eltűnés körülményei meglehetősen furcsák, emiatt hamarosan mindenki Nickre kezd el gyanakodni, hogy igazából ő tüntette el valahogy Amyt. A film első egy órája homályban tartja a nézőt, Nick tényleg elég furán viselkedik, lehet agyalni rendesen, hogy mi a fene történhetett valójában, aztán egyszer csak kiderülnek a dolgok és a történet nemes egyszerűséggel megőrül.

A Holtodiglan az a fajta film, aminek a közepén van egy pofátlanul nagy fordulat, emiatt sokan nem mernek teljességében beszélni a történetről. Abban igazuk is van, hogy az élményt meglehetősen lerontja a csavar előzetes ismerete, de nem azért, mert annyira váratlan ami történik. Ha valaki a játékidő első részét azzal tölti, hogy próbálja kitalálni a rejtélyt, akkor könnyen lehet, hogy némiképp csalódni fog, nincs benne akkora meglepetés, mint a Harcosok klubjában vagy a Hatodik érzékben.

Ez viszont nem azt jelenti, hogy ne lenne döbbenetesen hatásos az igazság, de nem amiatt ami történik, hanem amiatt ahogy az elő van adva. A Holtodiglan közepesen jó thrillernek indul, utána viszont annyira pörgős és feszült lesz, hogy levegőt venni is egyre nehezebb. Ez a vérprofi ritmusnak és a történetnek köszönhető, ami körülbelül percenként fordul egyet. A vágás a végletekig tudatos, már az elejétől fogva idegesítően feszes, amit a két és félóra alatt nem csak hogy végig megtart, hanem lassan, idegőrlően fokoz. A forgatókönyvbe könnyen bele lehetne kötni, mert az őrületes mennyiségű fordulat a legtöbbször a karakterek rögtönzéséinek köszönhető, amelyek valószínűleg nem egy logikai hibát hagytak maguk után, de amilyen hangulatot ez a tömény cselekmény eredményez, amiatt igazából nem hinném hogy ez komolyan zavarna bárkit is.

A teljes cselekményt igazából nem is szükséges elárulnom, mert nem az a korszakalkotó a filmben - az „csupán” zseniális -, hanem az a zsigeri, társadalom-kulturális horror, ami a felszín alatt megbújik. Bár igazából annyira nincs mindez mélyen elrejtve, a laikus néző is könnyen rájöhet mi folyik itt, mert a Holtodiglan szinte minden egyes mondata, történése és gesztusa egy kultúra hangos anyázása. Fincher azt a címet is adhatta volna a filmnek, hogy A rothadó 21. századi Nyugati társadalom. A század elején készült filmek (Amerikai Szépség, Harcosok klubja) még inkább csak megállapították az Amerikai Álom bűneit, a Holtodiglan viszont már elítéli és kivégzi. A film mindent kritizál és mindent éjsötéten lát, a média szerepét, a házasság intézményét, a férfi és a nő szerepét, a szexualitást, a karrierizmust, az emberi kapcsolatokat. Első ránézésre nagyon szélsőségnek tűnik a cselekmény, de mégsem tudjuk lerázni az érzést, hogy ez sajnos a rideg valóság. Ez különösen a médiával kapcsolatos jelentekre igaz, az az ostoba boszorkányüldözés, ami Nick ellen irányul egyszerűen felháborító (egyszer elmosolyogja magát miközben a feleségét keresik és máris pszichopatának bélyegzik), de mégis kísértetiesen igazinak hat. Van néhány jelenet, ami egyszerűen már vicc – főleg a nyomozással kapcsolatban – de még mindig hihetően hat. Emiatt a film felháborító, ugyanakkor elkeserítő szembenézés korunk modern társadalmi problémáival és ez adja a Holtodiglan megismételhetetlen hangulatát.

Mindez lehetetlen lett volna, ha nem lennének ennyire jók a színészek. Afflecknek egyértelműen ez az eddigi legjobb alakítása, valószínűleg egyébként is sokat tárgyalt magánéletének köszönheti, hogy ennyire eltalálta a média által szétcincált férfi alakját. Az igazi sztár azonban Rosamund Pike. Róla sajnos nehéz beszélni a cselekmény ismerete nélkül, de meglepődnék, ha nem kapná meg az összes legjobb női főszereplő díjat, amit az idei évre osztanak ki. Van róla egy beállítás a film legelején, amit a végén megismételnek és ekkora már a cselekmény annyi tartalommal tölti meg, hogy valószínűleg mindenki erre a tekintetre fog a legjobban emlékezni a film kapcsán:

A Holtodiglan nem azért maradandó film, mert eredeti az üzenete, hanem mert annyira egyedi, tömény és fojtogató hangulatban beszél aktuális társadalmi, egyéni és kulturális problémákról, hogy képtelenség nem felfigyelni rá. Ha az utókór egyszer majd képet szeretne kapni erről a korszakról ez a film valószínűleg kiváló kiindulási pont lesz számukra. Nem azért, mert annyira pontos képet fest, hanem mert annyira átérezhetőt.

Röviden: ez az a film, amiről filmes körökben még nagyon sokáig fognak beszélni. Meglepő, feszült, elgondolkodtató, eszméletlenül tartalmas, pofátlanul kritikus.

- Nagy Péter -

A srác egyszer csak arra a hosszan elnyújtott gitárhangra kapta fel a fejét, amely egész nap kitöltötte a gondolatait, de sehogy sem bírt rájönni, hogy melyik számból van. Este viszont, miközben szokásos pénteki italát kortyolgatta a haverokkal, meghallotta a zenedobozból felzendülni Dolores O’riordan Ordinary Day című, kevésbé ismert dalát. Hát persze, hogyan is feledhette el? Hisz az egyik kedvence volt, de már idejét sem tudta mikor hallotta utoljára.

Meglepetésében, hogy egy olyan helyen hallja újra a dalt, ahol többnyire csak popslágerek visítanak, a zenegép felé tekintett. Kíváncsi volt, hogy vajon csak véletlen választotta-e ki lejátszó a szomorúan szenvedélyes számot, de meglepődve vette észre, hogy egy lány távozik a zenedoboztól, majd ül vissza asztalához, ahol barátnője és annak a párja vártak rá. Bár a vártak kifejezés talán túlzás, láthatóan jól elvoltak azzal, hogy közvetlen közelről kiismerjék egymás arcát.

A srácnak, aki egyébként meglehetősen unatkozni szokott egy olyan átlagos helyen, mint egy péntek esti söröző, hirtelen beindult a fantáziája és a számára rendkívül érdekes lányt kezdte el tanulmányozni. Még sosem találkozott olyan emberrel, aki ennyire szokatlan dalt hallgatna egy ennyire megszokott helyen. Gyorsan száműzte az olyan, hirtelen jött gondolatokat mint a sorsszerűség vagy egymásnakrendeltség, hisz ő ennél gyakorlatiasabb ember volt. Inkább arra gondolt, hogy mennyire kicsi annak a statisztikai esélye, hogy pont ma, pont egy lány, pont itt, pont ezt a dalt indítja el és hogy ha logikusan belegondol, akkor ez egy olyan lehetőség, amit éppen azért kell megragadnia, mert valószínűleg soha nem fog újra megesni vele. A lány megjelenésre sem volt kellemetlen. Igaz, a klasszikus, megszokott szépségtől messze állt, de kedves, ártatlan tekintete volt, rövid fekete haját pedig szokatlan, ám a karcsú nyakát előnyösen kihangsúlyozó fazonra vágatta. Ráadásul láthatóan élvezte is a zenét, elrévült tekintettel dobolta ujjaival a ritmust pohara szárán.

Addig töprengett a srác, míg a szám véget ért, a lány pedig feleszmélt és láthatóan elszomorodott. Asztaltársai még mindig csak egymással törődtek, ő pedig láthatóan magányos és unott volt. Egy idő után megunta ezt az állapotot, elköszönt, fogta a táskáját és tárcájával a kezében elindult a pult felé, hogy fizessen. A srác mérlegelni kezdte a hirtelen támadt kényszerhelyzetet és habár meglehetősen ideges lett attól, hogy gyorsan kell döntenie, fogta a sörét, lehúzta ami még megmaradt a pohárban, elnézést kért a barátaitól és elindult a pult felé. Megállt a lány mellett, üres poharát pedig a pultos elé tette.

– Még két pohár sört kérnék! – mondta, majd lenézett maga mellé a lányra, aki épp a visszajárót tette el. Azonnal kellett lépni, ezért olyasmire kényszerült, amit csak nagyon ritkán szokott tenni: rögtönzött.

– Szeretnéd tudni, hogy miről szól az Ordinary Day? – kérdezte a lánytól, akit annyira meglepett, hogy megszólították, hogy hirtelen nem is tudta ki szól hozzá, de aztán felnézett a mellette álló, magas, borostás srácra, aki valószínűleg a közeli egyetemre valamelyik szakára járt. Arca erőltetett nyugalmat öltött, de a szeme izgatottan nézett le rá. A lány ettől zavarba jött, még sosem fordult elő, hogy valaki ilyen közvetlenül leszólította volna, főleg nem egy ilyen furcsa kérdéssel.

– Hát… persze – válaszolta hirtelen, bár nem annyira a válasz érdekelte, mint inkább időt szeretett volna nyerni. A srác erre túlságosan is nagy levegőt vett és belekezdett a monológjába, amelyet láthatóan már korábban is előadott.

– Az egész a kompromisszumokról szól. Arról, hogy hogyan élnek manapság az emberek, nem kockáztatnak semmit. Elvannak azzal az állással, amit kapnak, nem törekednek feljebb, mert a biztonság fontosabb nekik, mint az álmaik. Azzal élnek együtt akivel elvannak, nem azzal, akit tényleg szeretnek, mert félnek egyedül maradni. Azokkal barátkoznak, akiket már megszoktak, nem azokkal, akiket érdekesnek tartanak. Szóval mindenki elvan azzal, ami könnyen jön neki, mert manapság, az információáramlás, a túlnépesedés és a tömeges szegénység korában az a fontos, hogy ne élj olyan nyomorúságos körülmények között, mint ahogyan emberek millióiról látod nap mint nap a tévében. Nem felfelé törekszünk, hanem hogy ne süllyedjünk lefelé. Szóval lényegében arról szól, hogy mindenki unalmas – a beszéd végeztével a srác fogta a sört, felnézett és zavartan inni kezdett.

A lány hirtelen nem tudta mire vélni ezt a sok információt, de nem akart csak úgy némán ott állni, így feltette az első kérdést, ami erről a mélynek szánt gondolatmenetről eszébe jutott:

– Nahát, te ilyen jól tudsz angolul?

A srác először nem értette mire gondol a lány, de aztán leesett neki:

– Ja hogy úgy, nem, én… egyáltalán nem beszélek angolul… ezt úgy értettem, hogy számomra jelenti ezt a szám.

A lány egy hosszú pillanatig csak nézett meglepetten, majd máskor szégyenlős természetét meghazudtolva hangosan elnevette magát. Nem annyira gúnyosan, mint inkább meglepetten, de a srácnak így is kínos volt, hogy a pult közelében állók hirtelen ráirányították tekintetüket.

– Jaj, ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak megleptél – nyugtatta meg a továbbra is nevető lány, aki úgy felbátorodott a helyzeten, mint még korábban soha. Így aztán nyugodtan, jó kedvvel folytatta. ­– Mindig ilyen váratlan témákkal mész oda lányokhoz?

– Nem, nem szoktam odamenni lányokhoz… csak meglepett, hogy van még valaki, aki ismeri ezt a számot.

– Igen, ez valóban ritka.

– Gondoltam nagyon szeretheted, ha egy ilyen helyen kikeresed a zenegépből.

– Igen, bár nekem nem jutnak eszembe róla ilyen összetett gondolatok – mosolygott rá kedvesen a lány a fiúra.

– Akkor miért tetszik? – kezdett megnyugodni a srác.

– Nem is tudom… csak szeretem a hangulatát.

– A hangulatát?

– Igen, olyan szomorú, de mégis szép. Búskomorságában is feszes az üteme, olyan… elszánt. Mint amikor az emberek a legrosszabb körülmények között sem hajlandóak feladni.

– Elszánt? Érdekes, nem hittem volna hogy ilyen pozitívan is lehet rá tekinteni.

– Persze, határozottan pozitív hangulata van. Számodra nem?

– Nem. Inkább nyomasztó.

– Ugyan már! Sohasem hittem benne, hogy valaki képes egy számot csak azért hallgatni meg rossz kedve lesz tőle.

– Pedig de! Sok alkotás azért maradandó, mert rossz érzéseket vált ki belőlünk. Az embereknek elég, ha valaminek hiteles és átélhető a hangulata, nem kell pozitívnak lennie. Mint például a horror filmek.

– Nem, ez… á, a horrorról ugrott be. Tudod mi a pozitív a negatív dolgokban? – kérdezte a lány, aki már előre mosolyogott a saját válaszán.

– Na mi? – kérdezett vissza a fiú, aki pedig már azért mosolygott, mert a lány ennyire elemében érezte magát.

– Hogy véget érnek. Ha nem lennének negatív dolgok, akkor nem lehetne értelmezni a pozitívokat. Ha például végigizgulsz egy horror filmet vagy végigsírsz egy komoly drámát, akkor utána sokkal jobban értékeled a saját életedet – jelentette ki győzedelmesen a lány.

– Hát ez… érdekes. Így még nem is gondoltam a dologra – ismerte el a srác, aki egyáltalán nem bánta, hogy valaki végre legyőzte érvelésben.

A hirtelen megszakadt gondolatmenetet hallgatás váltotta fel. Mindketten értékelték magukban a helyzetet, amely egyikük számára sem volt közömbös. Kisvártatva a lány folytatta:

– Komolyan gondoltad azokat a dolgokat, amiket mondtál?

– Arról, hogy az emberek unalmasak? Nem tudom igazán. Felmerülnek bennem gondolatok azok alapján amit látok, de a franc se tudja, hogy igazam van-e. Mármint részben biztos, de az emberekkel kapcsolatban semmi sem ilyen egyszerű. Nehéz egyértelmű dolgokat megállapítani.

A lány ezen eltöprengett egy pillanatra, majd azt kérdezte:

– És szerinted senki sem azzal jár, akit igazából szeret?

– Nem, ennyire nem vagyok szélsőséges, van példa olyan párokra, akik tényleg nagyon szeretik egymást, de ez ritka. A legtöbb embernek szerintem nincs is annyi kapcsolata élete során, hogy pont megtalálja a megfelelőt. Persze minél speciálisabb az ízlésed, annál nehezebb helyzetben vagy, de a legnagyobb probléma inkább az, hogy az embereknek nincs önkritikája.

– Önkritikája?

– Igen, nem ismerik önmagukat eléggé, ezért nem is tudják mit szeretnek, mit utálnak és mit viselnek el igazán. Ez szerintem a legfontosabb, mert egy kapcsolatban mindenképp kellenek kompromisszumok. Mindenkinek van legalább egy nagy hülyesége, amit ha a másik nem visel el, akkor nem is érdemes próbálkozniuk, hiába szeretik egymás jó tulajdonságait.

– És neked mi a ’hülyeséged’? Jó az önkritikád? – kérdezte a lány kihívóan. A srác zavarba jött, de most már eszébe sem jutott meghátrálni.

–Hát én… bármilyen meglepő is legyen, a kelleténél többet gondolkozom – válaszolta megadó mosollyal. – Az a fajta vagyok, aki nem cselekszik elég elszántan.

– Akkor ma azt hiszem kitettél magadért! – nevetett a lány.

– Igen… És te? Neked mi a vétked? – kérdezte a fiú, akit határozottan feldobott a gondolat, hogy most már a lányon van a sor.

– Nos… – gondolkozott el izgatottan a lány. – talán egy kissé… uralkodó természet vagyok. Szeretem irányítani a másikat.

– Tényleg? – csodálkozott a srác.

– Tudom, fura, mert amúgy ránézésre visszahúzódónak tűnök, de…

– Nem, nem ezen lepődtem meg, csak azon, hogy lány létedre ezt ilyen bátran kimondtad. Meglehetősen komoly probléma szokott lenni kapcsolatokban. Kevés férfi viseli el.

Erre a kijelentésre a lány ideges lett és ez rögtön meg is látszott rajta, így a fiú megpróbálta gyorsan tisztázni a dolgot:

– Jaj, nem akartalak megbántani, csak meglepődtem – fogta az italát és hosszan kortyolgatni kezdte. Ezen a ponton a lány sebezhetőnek érezte magát, de úgy érezte, hogy most már tartozik a srácnak annyival, hogy kockáztat.

– És mondd csak… téged ez a ’hülyeség’ mennyire zavar? – kérdezte félszegen.

A srác először meglepődött a kérdésen. Kellett neki egy kis idő, míg végre rájött: még soha egyetlen kérdés sem tette ennyire boldoggá, különösen azért, mert a válasz, amit erre adhatott nem csak hogy megfelelő volt, de teljesen őszinte is.

– Azt kell hogy mondjam, tapasztalat hiányában nem tudom biztosra mondani, de szerintem nem nagyon – mondta, majd izgatottan várta a reakciót.

Ez a válasz pedig a lányt tette olyan boldoggá, amilyenné válasz azelőtt még soha. Tudta, hogy most már csak egyetlen dolog van hátra. Végtelenül boldogan elmosolyodott és azt mondta:

– Ezzel akkor vissza is kanyarodtunk a dolgok elejére.

– Ezt hogy érted?

– Ismét a semmit sem kockáztató, unalmas embereknél vagyunk… na meg persze a te ’hülyeségednél’. A következő kérdés ugyanis nem más, mint hogy te mit fogsz most tenni?

Végre a fiú is megértette a pillanat fontosságát és hogy mit kell tennie. Nem pusztán a lányról volt szó, hanem hogy egyszer végre kiáll valamiért. A lány ekkor már nyitott ajkakkal, szélesen mosolygott. Annyira kedves és szép volt, hogy a srác biztos volt benne, bármi is történjen ezek után, erre örökre emlékezni fog. Hátranézett a barátaira, akik határozott érdeklődéssel tekintgettek feléjük, majd visszafordult a lány felé.

– Nos akkor, azt hiszem pontosan azt fogom cselekedni, amit egy tipikus, unalmas ember is tenne.. és meghívlak egy italra.

A srác magabiztosan nézett a lányra. A lány érezte, hogy a fiú olyan eltökéltséget tanúsít irányába, amit jó eséllyel többé nem fog megtapasztalni. Oldalra nézett a barátnőjére és annak barátjára, akik egymás arca helyett most már a pult irányába bámulták, majd visszafordult a fiú felé.

– Én pedig örömmel elfogadom. Egyébként hogy hívnak?

– Viktor. Örülök, hogy megismerhetlek – mondta a férfi és odanyújtotta az egyik pohár sört.

– Lili. Örülök, hogy megismerhetlek – válaszolta a nő és elvette az italt.

- Nagy Péter -

 Filmkritikai nézeteimről.

- a cselekményből nincs mit lespoilerezni, a poénokat viszont direkt nem lőttem le -

Egészen tiszteletre méltó, ahogy a Marvel az utóbbi időben a filmjeivel bánik. Na nem mintha szuperhősös blockbustereik nagy művészeti alkotások lennének, alapjaiban véve egészen egyszerű történetek jó és rossz harcáról, de az összefüggő univerzumban játszódó történeteket hajlandóak olyan, határozott elképzelésű alkotók kezébe adni, akik egyedi, az aktuális hősökhöz illő hangulattal fűszerezik meg a filmeket. a Bosszúállók és A tél katonája után A galaxis őrzőit is egy olyan, viszonylag kezdő rendezőre bízták, aki korábban még csak egyetlen egész estés filmet rendezett, az eredmény mégis rendkívül emlékezetesre sikerült.

Kezdjük az alapoknál, A galaxis őrzőinek a története legfeljebb is csak egy erősen közepes. Egy Ronan nevű, pszichopata fanatikus (aki épp csak egy fokkal emlékezetesebb a Thor 2 semmilyen főgonoszánál) egy egész civilizációt akar kiírtani egy gömbbe zárt szuperfegyver segítségével, ebben pedig a véletlen által összehozott öt intergalaktikus bűnöző tudja csak megakadályozni. A két űrbéli nép közötti konfliktus teljesen érdektelen, a játékidő nagy része inkább az öt főkarakter ábrázolására megy el. A cselekmény tele van az azt előre hajtó szükségszerű véletlenekkel (pont mindenkit ugyanabba a börtönbe zárnak be), kiszámítható fordulatokkal (nem egyszer nyilvánvaló, hogy a nagy dráma ellenére X és Y karakter igazából nem halt meg) és logikai hibákkal (Űrlord dzsekiben, mindenféle magyarázat nélkül repked az űrben).

Ezek a problémák viszont csak annak tűnnek fel, aki nagyon kötekedni akar, mert a felszínen a film annyira színes és harsány, hogy a karaktereken, a látványvilágon, a zenén és a humoron kívül másra nem lehet figyelni. Így lehetne legjobban összegezni A galaxis őrzőit: ordít róla, hogy feltűnési viszketegsége van, de ezt annyira viccesen és lazán teszi, hogy gond nélkül meg lehet bocsátani neki. Vegyük például hőseinket. A bosszúállókkal ellentétben a semmiből kellett felépíteni őket, így aztán a leghatásosabb módszert választották és mind az ötűknek olyan tulajdonságokat adtak, amelyeket annyira eltúloztak, hogy az már a paródia határait súrolja. Gamora a jégcsap hideg, badass bérgyilkos; Groot a látszólag primitív, de pont mindig a legmegfelelőbb pillanatban hasznos faember-izé; Drax, a félelmetesen ostoba, dühöngő vadállat; Mordály (wtf fordítás?) a cinikus, ezermester mosómedve; és persze Peter Quill, alias Űrlord (wtf fordítás? 2), a kazettás walkmannel járkáló, vicces Han Solo utánzat. Emlékezetes mellékszereplő nem is fért el mellettük, a hangsúly azon van, hogy megpróbálják megmagyarázni, hogy ez az öt hangos, nehezen összeférő karakter mégis hogyan áll össze szupercsapattá. Az elismerés itt inkább az íróké, mint a színészeké, a film egyik legnagyobb érdeme (a Bosszúállókhoz hasonlóan) a csapat belső viszonyainak izgalmas ábrázolása úgy, hogy közben a karaktere jelleme viszonylag következetes marad. Chris Pratt egyébként jól hozza a sármos és laza, piti bűnözőt, a többiek viszont vagy túl egyszerűek vagy teljesen CGI szereplők.

A galaxis őrzőinek legfontosabb része azonban a humora és végső soron ezen fog eldőlni, hogy tetszik-e valakinek. Meglehetősen szubjektív, hogy ki mit talál viccesnek, mindenesetre ordít a filmről, hogy könnyedebb akar lenni, mint a korábbi, inkább a hősiességet hangsúlyozó Marvel alkotások, ehhez pedig tökéletes alapot nyújt az űrbanditák története, akik inkább kényszerből, semmint jószándékból küzdenek. Körülbelül az összes jelenetre jut legalább öt poén, aminek leginkább két fajtája jellemző: egyrészt azok, amelyek abból adódnak, hogy senki nem érti Űrlord földi kultúráját (tehát senki nem érti a hasonlatait és közmondásait, számunkra klasszikus zenéit meg mindenki furcsának találja), másrészt - és ez az igazán bátor - sokszor, az alapvetően drámainak szánt pillanatokra, nagyon pofátlan módon rávágnak egy poént, ami hirtelen feloldja a feszültséget. Sőt, az arcpirító humor néha még a cselekményt is előre hajtja. Ez utóbbiak csak azért működhetnek, mert az általuk megszakított drámai jelenetek, igaz éppen hogy csak, de kellően hatásosak, maguk a poénok pedig gyakorlatilag stílusparódiák, ezerszer látott, tipikus jeleneteket figuráznak ki. Ehhez pedig kiválóan asszisztálnak a szereplők jellemei, a Drax ostobaságából, Groot egyszerűségéből és Mordály cinizmusából fakadó poénok néha egyszerűen félelmetes, hogy mennyire telibe találnak. Példát viszont nem szeretnék mondani, mert pont váratlanságukban ütnek hatalmasat.

Ennek eredményeként A galaxis őrzői egy olyan Marvel film, amelyben megvan a Bosszúállók csapatdinamikája, hiányzik viszont belőle a a Vasember 3 és az Amerika kapitány 2 komolyabb felhangja, de cserébe az év legviccesebb, merem állítani az év legjobb nagyköltségvetésű filmje. Ha valaki szereti az "agyatlan szórakozást" - a sokak által kedvelt kifogás arra, ha meg kell védeni egy rossz filmet - akkor ezt feltétlenül nézze meg, mert ez aztán tényleg nulla értelemmel is hihetetlen élmény, annak ellenére (vagy talán pont azért), hogy aki rendezte, az kifejezetten intelligens volt.

Röviden: a megszokott logikai hibákért cserébe hihetetlenül laza és eszméletlenül vicces, valószínűleg az év blockbustere.

- Nagy Péter -

Filmkritikai nézeteim.

- spoiler? na ne viccelj már... -

Megjegyzés: ennek a kritikának a nyelvezete nem éppen kifinomult, de kiválóan illik a filmhez.

Ugyebár az a nagy probléma a nagyköltségvetésű amerikai filmekkel, hogy mivel borzasztóan sok pénzbe kerülnek, a megtérülés érdekében a stúdió mindig a már bevált elemeket próbálja újból felhasználni, emiatt pedig általában elég unalmasak. Többek között ezért is hívják ezeket műfaji filmeknek, mert a szerzői filmekkel ellentétben - ahol a film elemei mind a rendező egységes látásmódjának a kifejezését szolgálják - úgy készítik el őket, hogy minél jobban megfeleljenek egy zsáner követelményeinek. Nem egy alkotó kézjegyei jellemzik őket, hanem az adott műfaj megszokott módszerei.

Michael Bay azon ritka rendezők közé tartozik, aki úgy készít több százmillió dolláros filmeket, hogy közben mégis jellegzetes marad, filmjeit azonnal fel lehet ismerni. Azonban amíg ez más, hasonló státuszú rendezőknél - pl. Chirstopher Nolan - azt jelenti, hogy lehetőségük nyílik valami egyedit alkotni, amire egy kezdő, egyéni stílusú rendező nem kapna pénzt, addig Bay újra és újra megrendezi ugyanazt a nagyon jellegzetes, de felháborítóan rossz filmet. Karrierje egészen egyedi, mert rajta kívül nem sok embernek van lehetősége már vagy két évtizede egyfolytában ennyi pénzből, ennyire egyedien és ennyire felháborító filmeket készíteni.

Ezt pedig legtökéletesebben a Transformers sorozat jellemzi. A most megjelent A kihalás kora pontosan ugyanolyan igénytelen, mint a korábbiak - megkockáztatom, még rosszabb - ezért igazából teljesen felesleges önmagában jellemezni, viszont kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy áttekintsük mi is a hiba ebben a robotpornó áradatban és egyúttal Michael Bay munkásságában.

Íme hát egy rövid lista, példákkal A kihalás korából arról, hogy Bay mire nem képes, a legnyilvánvalóbbtól a talán kevésbé egyértelműig:

1. Bay nem tud történetet írni. Vagy inkább csak nem akar, mindenesetre ez fájdalmasan szembeszökő. A negyedik Transformers úgy 165 perc, hogy az égvilágon semmi nem történik benne. Van az elején fél óra fájdalmasan unalmas és hiteltelen történet az atom kigyúrt feltalálóról, Mark Wahlbergről és csóró texasi famíliájáról, akiből csak az extrán kurvás lányára fogunk emlékezni. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva rohannak Optimus Fővezér oldalán a csatába, ami különböző helyszíneken még vagy két órán át zajlik megállás nélkül, de igazából a cselekmény semerre sem halad. Van például egy jelenet a közepén egy űrhajón való rohangászásról, ami közel félóra, de ha kivágták volna a filmből, hiánya egy pillanatra sem tűnt volna fel, főleg, hogy a jelenetek egyébként is látszólag véletlenszerűen követik egymást. A vége felé az űrhajó elkezdi egy bazi nagy mágnessel szétcseszni a várost, de úgy, hogy egyetlen nyomorult ellenség sincs alattuk, szereplőink meg, fogyatékosok módjára, csak úgy aláhajtanak, küzdenek majd 20 percet, hogy ne szívja fel őket... és ennek szintén nincs semmi következménye. A narratíva nem csak hogy egy nagy káosz, de olyan mozzanatai is vannak, amelyek egyenesen felháborítóak, de ezekről majd külön, mert igazi Bay-jellegzetességek.

2. Bay nem tud vágni. Filmjeinek egyik nagy jellegzetessége a képi világa, a kamera folyamatosan mozog, főleg alsó fél közeli állásban, balról-jobbra, vagy pedig veszettül remeg, mindezt pedig brutálisan gyors vágással fejeli meg. Emiatt az akciójelenetek bekokainozott gepárd módjára pörögnek és semmit nem látni belőlük, mert a leghosszabb snitt is jó esetben 5 másodperces, még a nyugodt jeleneteknél is. Ez kezdetben ad egy adrenalin löketet a nézőnek, de olyan sokáig tart a szünetmentes akció, hogy a végére már borzasztóan fárasztó nézni. Ráadásul az egymást követő beállítások között még térbeli folytonosság sincs, így még arra is ráun az ember, hogy kitalálja mikor, mi, és hol zajlik.

3. Bay nem tudja, hogy mi az a humor. A viccei olyanok, mint egy serdülő tinédzseré, aki most jött rá, hogy az embereket sztereotípiákba lehet sorolni kulturális és faji hovatartozásuk alapján, így nála a komédia kimerül a rasszista poénokban (korábban néger robotok voltak, most meg szamuráj, aki random bölcsességeket nyomat), meg a szociálisan béna egyének töketlenkedésében (kövér tudós, dadogó fehérházi szóvivő). A legidegesítőbb azonban a Wahlberg meg a lánya pasija közötti feszültség, a papának ugyanis olyan nézetei vannak a randizásról, amit egy 50-es évekbeli keresztény apuka is szégyellne, miközben a csajról lerí, hogy már nagyon régen nem szűz. El sem tudom képzelni, hogy hogyan juthat valakinek eszébe a 21. században még mindig 18-éves-koráig-nem-érhetsz-a-lányomhoz poénokat ismételgetni két és fél órán át.

4. Bay nem tud visszafogottan reklámozni és ez az a pont, ahol már tényleg azt kell hinnem, hogy direkt hergelni akar. Az eddigi filmek sem voltak semmik ezen a téren, de itt például van egy konkrét jelenet, ahol Stanley Tucci szuper közeliben beletolja X zenelejátszó gyártó cég termékét a kamerába és ez hosszabban van kitartva, mint bármelyik snitt a filmben. Még ennél is szánalmasabb, amikor Wahlberg egy karambol utáni monológja közben felkapja Y italmárka piáját és jól meghúzza, de az sem semmi, amikor a képen minden felrobban, csak az előtérben kihelyezett Z divatcég reklámtáblája nem. A mérhetetlen mennyiségű luxusautóról meg ne is beszéljünk.

5. Bay nem tudja, hogy hogyan kell adaptálni. Na ilyen az, amikor valaki telibe szarja az alapanyagot. Nem mintha hatalmas Transformers geek lennék, de azt legalább tudom, hogy a képregények többek között azért érdekesek, mert a sok különböző robotnak mindnek határozott személyisége van (az álcáknak is), amihez illik az a jármű, amivé alakulnak. A filmek közül az első részben ebből még volt valami, de mostanra maradt a bölcs és pacifista Optimus (aki ebben a részben már konkrétan cafatokra lő egy embert), a többi autobot, akik a szánalmas és teljesen felesleges pofázásaikkal húzzák a játékidőt, meg a tucat-álcák, akik csak pusztítanak oszt' jó napot. A legborzasztóbb a dinobotok megjelenése, aki ismeri őket az alapműből, az itt sírva fog hasadni, személyiségük és nevük nincs, agyatlan dögök, akiket Optimusz jól betör, azt mennek zúzni. A karakterdizájn pedig továbbra is förtelmes, a robotok jó részletesen vannak kidolgozva, de ettől nem jellegzetesek, hanem totál felismerhetetlenek lesznek (még jó, hogy legalább a színük különbözik), a gyors vágás és kameramozgás miatt pedig néha még a testrészeiket is nehéz azonosítani. Arról nem is beszélve, hogy azt, hogy melyik mivé alakul át, nem a praktikusság határozza meg, hanem hogy melyik autógyártó mennyit fizetett (a fekete Lamborghini álcánál majdnem sírva fakadtam).

6. Bay nem tudja nem az arcunkba vágni militarista-patrióta értékrendjét. A kihalás korában ez, meglepő módon, nem annyira feltűnő, de egyébként nagyon komoly modernhadviselés-fétise van. Azért ide is becsúszott pár jelenet, amiben kommandósok akcióznak teljesen feleslegesen, de alaposan kidolgozva. Jellemző filmjeire, hogy valami oknál fogva megjelennek a katonák, akiknek a felvonulását rekord sebességűre vágott montázsokban ábrázolja (gyors parancsok üvöltése, közeli képeken kibiztosított fegyverek, rádiózó utasítástovábbítás, harci gépek indítása, egy-két bajtársi poén, feszes zene, amire lehet masírozni, stb.). Eközben ráadásul úgy állítja be az USA-t, mint az egyetlen épkézláb nemzetet (a filmbeli kínaiak csupán vicces sztereotípiák), amerikai zászló mindenhol, amerikai hősök amerikai értékek szerint cselekednek amerikai non-szensz dolgokat (azért küzdök az autobotokkal, mert szabadág FTW), a gonoszok motivációja pedig az amerikai rendszer félreértelmezése (itt például a gonosz CIA arc nem érti, hogy miért nem kap egy halom pénzt a sok évnyi hazafias robotirtásért...). Baynek van tehát egy jellegzetes látásmódja, ami maradéktalanul átjön, csak az sajnos bűn primitív és ostoba.

7. Bay nem tudja hogyan kell menőnek vagy meghatónak lenni, pedig úgy próbálkozik, hogy majd beszarik. Évek óta ugyanazokat a lassított felvételeket, drámai tulajdonnév-kiabálásokat (Optimus! Tess! apa! random-szépfiúnak-szánt-senki-akinek-nem-emlékszem-a-nevére!), naplementés csókjeleneteket és meghatónak szánt zenéket használja. A kihalás koránál az utolsó akciójelenetbe mindent beleadott, amitől erőltetettek a filmjei: két CGI robot henteli egymást, miközben emberi szereplőink lassított felvételen könnyeznek és kiabálnak, majd smárolnak a pofájukba világító napfényben és ezt egyetlen hosszú, borzasztóan nyálas férfihang nyávogása köti össze. Ha minél tömörebben jellemeznem kéne Bay stílusát, akkor biztos ezt a jelenetet használnám fel. Nem az a baj rendezői módszereivel, hogy ne lennének hatásosak, hanem hogy hányingert keltően túlhasználja őket anélkül, hogy a jeleneteinek lenne egy épkézláb koncepciója. Olyan ebből a szempontból, mint egy kisgyerek: ami tetszik neki, azt mindent felhalmoz egy helyre, csak aztán baszik rendet rakni.

Sorolhatnám még a végtelenségig, hogy mi a baj a filmmel (minden jelenetről lehetne egy külön ezt-így-ne-csináld tanulmányt írni), de a lényeg azt hiszem átjött: Michael Bay filmjei és A kihalás kora nem (csak) azért rosszak, mert tucat filmek, hanem mert a megszokott hibákra még rájönnek Bay stílusának jellemző gusztustalanságai. Van elég karakteres rendező ahhoz, hogy jó filmet is készíthetne (a Pain and Gain-ről még mindig nem tudom eldönteni, hogy tényleg ilyen cinikusra szánta, vagy a történet és a rendezésének véletlen összejátszása miatt lett a film ennyire önkritikus), de pont emiatt van egy olyan gyanúm, hogy tudatosan csinál rossz filmeket vagy legalábbis direkt nem próbálkozik. Ez pedig a kortárs filmgyártás igazi kritikája: minek próbálkozzon valaki, ha a szart is megnézik?

Röviden: ugyanolyan, mint a többi Transformers film - jellegzetesen szar.

- Nagy Péter -

Filmkritikai nézeteimről.

- nagyon spoileres, mert részletesen elemzős írás -

Megjegyzés: a filmet eredeti nyelven láttam, ezért a tulajdonneveknek nem a magyar megfelelőjét használom.

A Lego-kaland az a film, aminek egyáltalán nem kellett volna jól sikerülnie. Mármint a stúdió szemszögéből nézve semmi szükség nem volt egy igényes filmre, elég lett volna a Lego trademark alatt egy teljesen átlagos mesét előadni a kirakós játékból összerakott figurák segítségével, és már dőlnek is a dollármilliók. Az, hogy ez mégsem így lett, az év eddigi legboldogabb csalódása. Ugyanis az történt, hogy A Lego-kaland az egyik legjobb CGI film, amit valaha csináltak.

A film kreativitásról szóló üzenete, gyerekfilmhez képest meglepően drámai cselekménye és pokolian ötletes humorának ilyen szintű, különleges egyvelege eddig főleg csak a Pixar legjobb alkotásaiban volt tapasztalható. Természetesen ennél több animációs film is keletkezett már, melyek mindezen elemeket tartalmazzák, de nagyon ritka az olyan eset, amikor mindez ennyire összeáll. Ez annak köszönhető, hogy minden az alapötletből származik: nevezetesen abból, hogy a film egy gyerek fejében, legózás közben lezajlott történet 100 perces, audiovizuális életre hívása. Mármint szó szerint. Ebből az egyetlen ötletből következik a film összes rétege, majd állnak össze folyamatosan egyetlen szilárd, megbonthatatlan egésszé. Hogy érthetőbb legyen, ez miért is zseniális, vegyük sorra hogyan is épül fel mindez.

Először is, A Lego-kaland vizualitása elhiteti a nézővel, hogy a vásznon látottak akár a valóságban is megtörténhetnének. A filmet ugyanis, annak ellenére, hogy többnyire CGI technikával készült, szinte teljes egészében (na persze csak vérizzasztó munka árán), de ugyanilyenre ellehetett volna készíteni stop trükkel - tehát igazi Lego darabokkal úgy, hogy a mozgások fázisait egyesével lefényképezik, és utólag vágással egymás után illesztik, például a klasszikus magyar bábfilmek is így készültek. Ezt jelzi a szaggatott mozgás, a Lego darabok teljesen realisztikus viselkedése (például a karakterek keze nem hajlik be, pont ahogy a valóságban sem) és az, hogy még a speciális effekteket is Lego darabokkal oldották meg. Ez utóbbi főleg bátor megoldás volt, mert például amikor igazi füst vagy víz helyett is darabosan áramló Lego darabok árasztják el szereplőinket, egy kicsit nehéz megállapítani, hogy pontosan mi is történik éppen, de ez nem annyira zavaró, mint amennyire stílusossá, tapinthatóvá és eltökélté teszi a látványt.

Miközben ez tudatosul a nézőben, a film gyorsan hozzá is vágja, hogy miről fog üzenni a történet. A városlakók vidám, dalos montázsa (az Everything is Awesome eszméletlenül ragadós szám) a gyerekek számára bizonyára a felhőtlen vidámság audiovizuális megtestesülését fogja jelenteni, de közben csak úgy sugárzik belőle a társadalomkritika. Legováros egyforma lakói minden nap ugyanazt csinálják, eszik, nézik, hallgatják és mindenben az instrukciók (ami egyenlő a Lego-szettek összeállításához a gyártó által biztosított útmutatókkal) szerint járnak el és ezzel látszólag mindenki elégedett is, még főszereplőnk, a tégla egyszerű Emett is. Emett egyébként érdekes karakter abból a szempontból, hogy pont ő az, aki a legjobban elfogadja a rendszerbe szabott életet, mégis pont ez az oka, amiért nincsenek barátai, később aztán, miután ráaggatják a világmegváltó szerepét, kénytelen kiszakadni a szürkeségből és használni a képzelőerejét. Az erősen indító társadalomkritikai vonal időközben elhalványul, később az ebből következő kreatív szabadság kérdésére összpontosít.

A vizualitás és a tárgyalt kérdéskör felvetése után a kibontakozó cselekmény még egy lapáttal rádob, és kétséget sem hagy afelől, hogy tényleg igazi Lego-kockákról van szó. A konfliktus alapja, hogy Lord Business nem szereti, ha nem az instrukciók alapján állítják össze a darabokat, ezért ördögi terve szerint a Kragle nevű csodafegyverrel örök mozdulatlanságra kívánja kárhoztatni a különböző Lego világokat, ezt pedig csak az Emett által megtalált Piece of Resistence és a kreatív építőmesterek akadályozhatják meg. Magyarul: a fő gonosz le akarja szórni ragasztóval a szabályosan kirakott modelleket, ezt pedig úgy lehet megakadályozni, ha ráteszik a kupakot a ragasztós tubusra. Ennek a történetnek a mondanivalója annyira nyilvánvaló, hogy nem is kívánom elmagyarázni, nagyon hamar leesik a nézőnek, hogy a háttérben igazi emberek állnak, a film vége felé pedig, kissé feleslegesen, meg is mutatják az apa (Will Ferrell) és az ő Lego-modelljeivel játszó fiú szabályosság- kontra-kreativitás konfliktusát, amely ugye a főtörténetre kivetül. Ezt a szájbarágást akár fel is róhatnánk a filmnek, de a valóság és fikció közötti párhuzamot olyan kreatívan és finoman ábrázolják, hogy igazságtalan lenne. Például a főbb karaktereknek mindnek saját szinkronhangja van (Morgan Freeman és Liam Neeson eszméletlenül megdobják a hangulatot), de sok mellékfigurán hallatszik, hogy ugyanaz a gyerek szólaltatja meg őket eltorzított hangon. Néha az elsuhanó járművek hangját szájjal berregik el, egy jelenet alkalmával pedig a lebegő szellemen látszik, hogy damilon lógatták be. Így tehát nem csak a történet szól a képzelőerőről, hanem a megoldás is fantáziadús.

A hangulatot végül pedig a humor koronázza meg. A Lego-kaland kétfajta poénnal dolgozik, vagy a populáris kultúra ismert alakjait figurázza ki, vagy a történet drámáját vicceli el. Az előbbi magas labda, mert rengeteg trademark (főleg DC Comics) karakter van a filmben. Batman egy menő, emós arc, aki saját depressziós szerzeményét hallgatja a Batmobilban, Superman folyton kerülgeti a kevésbé menő Zöld Lámpást (ez egy elég bátor célzás arra, hogy a Zöld Lámpás film mennyire rossz volt), Dumbeldoret és Gandalfot pedig mindenki összekeveri.

Érdekesebb azonban a második eset. Egyik korai példa, mikor a városlakók énekelgetnek és Emett megjegyzi, hogy még órákig tudná énekelni ezt a számot - majd megjelenik az "5 órával később" inzert és még mindig énekelnek. Az ilyen és ehhez hasonló poénok azok, amelyekben a film hangulata kicsúcsosodik: az alapjául szolgáló probléma még önmagában nem annyira komoly (a példánál maradva, hogy mindenki ugyanazt a rém egyszerű elektropop zenét hallgatja), a poén maga viszont nem pusztán elvicceli, hanem elmélyíti a problémát (tehát az, hogy valóban órákig énekelnek, a váratlanul bevágott inzert miatt vicces, de a tény miatt ugyanakkor eléggé aggasztó). A Lego-kaland pedig tele van ilyen poénokkal, kezdve a dühét folyton elnyomó macska-unikornis izétől, a nevét folyton változtatgató Wyldsytle-on át (mi vagy te, DJ?) a rendőrig, akinek kiradírozzák a jó énjét. Na nem kell azt gondolni, hogy ettől a film hangulata olyan nagyon komor lenne, de a kreatívan humoros történet során néha elég hatásosan felvillannak a drámai pillanatok, ami miatt a hangulat olyan egyedi lesz.

A Lego-kaland tehát - hogy a kihagyhatatlan hasonlattal éljek - pont olyan, mint egy stabilan összeállított Lego építmény, amelynél a készítők mégsem az összeállítási útmutatót, hanem a saját fantáziájukat használták, az elemek mégis természetesen illeszkednek egymásba: a látvány, a történet, a karakterek és a humor egymásból következnek, alátámasztják és kiegészítik egymást és együtt valami egészen egyedit alkotnak, ami teljesen átlátható, de közben mégis érdekes. Nem hiszem, hogy ettől tökéletesebb filmet lehetett volna alkotni a világ egyik legnépszerűbb játékáról.

Röviden: a tökéletes Lego-film, ötletes, vicces, hibátlanul átadja az üzenetét és mindez úgy áll össze, hogy egyetlen felesleges darab sincs benne. Az egyik legjobb valaha készült CGI film, mert mindemellett olyan pontosan visszaadja a hangulatát annak, amiről szól, hogy az szinte példa nélküli.

- Nagy Péter -

Filmkritikai nézeteim.

- minimális mértékben spoileres -

Térjünk is rögtön a lényegre.

 A legtöbb néző valószínűleg nem fog rájönni, hogy pontosan miért is tetszett neki A holnap határa, aki meg bele akar kötni, annak könnyű dolga lesz, mert a filmben – nem éppen szokványos történetét leszámítva – látszólag semmi kiemelkedő nincs. A színészi játék közepes (habár Tom Cruise-nak aggasztóan jól áll a gyáva talpnyaló, akit az elején alakít), az idegenek tipikus, élettelen CGI tucatszörnyek, a lezárás pedig semmi váratlant nem tartogat. A tengerparton játszódó csatajelenet látványos, de lényegében a Ryan közlegény megmentésében látott partraszállás kevésbé zsigeri sci-fi változata, a katonákra aggatott gépi páncélzat pedig vagány, de a röhejesen gyors és erős földönkívüliek ellen teljesen hasztalannak tűnik.

 Most, hogy túlestünk azokon a pontokon, amelyekbe bárki beleköthetne, térjünk rá a lényegre, a meglehetősen szokatlan történetre. Cage (Cruise) olyan katona, aki pont csak harcolni nem tud, és nem is akar, miután azonban nézeteltérése támad parancsnokával, kénytelen az első sorban részt venni a mimikek, az Európát elfoglaló, világűrből érkezett lények elleni invázióban. A csata azonban meglehetősen rosszul alakul, az emberek vágóhídra kerülnek és a játékidő körülbelül 15-20-dik perce körül főhősünk is fűbe harap. Halála után Cage azonban nem a másvilágra kerül, hanem ismét a csata előtti napon találja magát és minden újra, ugyanúgy megismétlődik, majd mikor ismét meghal, kezdődik az egész elölről és így tovább. Így aztán nincs más választása, mint az újra és újra átélt csatákból szerzett tapasztalata segítségével megpróbálni megnyerni a háborút. Igen, tudom, hogy ez az alapötlet nem újdonság, a Bill Murray-féle, zseniális vígjáték, az Idétlen időkig egyszer már ellőtte a napismétlés poénját, A holnap határa azonban merőben más szituációba helyezi a szokatlan jelenséget.

 Manapság az amerikai nagyköltségvetésű filmek legnagyobb problémája, hogy mivel a kiadások megtérülése érdekében mindig megpróbálnak biztosra menni, mindent beletuszkolnak a cselekménybe. A nemrég bemutatott, meglehetősen jól sikerült Amerika kapitány: A tél katonája-nak is ez az egyetlen komolyabb hibája, hogy egy csomó jelenet nem a történet alakulását szolgálja, hanem a nézők képzelt elvárásait.

 A holnap határa legnagyobb érdeme pedig pont az, hogy a tipikus amerikai blockbusterrel ellentétben kizárólag a pokolian érdekes alapötletéből következő események következményire koncentrál, és azt ügyesen ki is használja. Vagy, hogy egyszerűbben fogalmazzak: ebben a filmben egyetlen olyan jelenet sincs, ami ne hajtaná előre a cselekményt. Attól a pillanattól fogva, hogy Cage első alkalommal kel fel halála után, teljesen érthető, hogy mit miért csinál. Először pánikba esik, megpróbálja figyelmeztetni társait a veszélyre, megakadályozni a halálukat, illetve elmondani, hogy mi történik vele, de ezzel semmire sem megy. Aztán megpróbál harcolni, de ezzel sem változtat a dolgokon. Később rátalál Rita-ra, a háborús hősre, akivel együtt, napról napra haladnak a győzelem felé (a forgatókönyv nagyon ügyesen megoldotta, hogy Emily Blunt karakterének ne kelljen minden másnap az elejétől kezdve elmagyarázni a szituációt), de aztán az újabb és újabb halálok és veszteségek igencsak próbára teszik Cage kitartását. Mindez ötletes, jól vágott jelenetekkel van előadva, főhősünk eleinte például egy csomó alkalommal a saját bénázása (az ilyen jelenetek miatt a hangulat könnyedebb, mint amire a téma alapján számítanánk) vagy előre nem látott veszélyek miatt patkol el, de gyors vágás után rögtön azt látjuk, ahogy a következő nap beveszi a korábban elbukott akadályt. Sokszor Rita lövi fejbe, hogy gyorsan újra próbálhassák az aktuális szituációt, egy idő után pedig már arra is rájátszik a film, hogy sem Rita, sem a néző nem tudja, hogy az aktuális jelenet megtörtént-e már korábban. A forgatókönyv nagyon tudja, hogy miről szeretne szólni, összpontosítása annak köszönhető, hogy szinte minden egyes jelenet az azt megelőző közvetlen következménye, Cage mindig megjegyzi, hogy korábban mit hibázott el és másnap mindig eszerint cselekszik.

 Természetesen sok ponton javíthatott volna a film, a csatajelenet lehetett volna elborzasztóbb, komolyabb üzenetet is ki lehetett volna hozni a cselekményből és simán tele lehetett volna rakni kiszámíthatatlan fordulatokkal. De egyszerűen nem tudok nem hálás lenni azért, hogy a Looper óta először végre olyan nagyköltségvetésű sci-fi készült, amiben a cselekmény és a szereplők reakciója (majdnem) végig logikus, és ami szinte egyetlen felesleges jelenetet sem tartalmaz (a szerelmi szálat is jól visszafogták). Ez a fajta, ritkán előforduló fókusz az, ami miatt a néző figyelme nem kalandozik el, mert a Cage szemszögéből előadott történet arra kényszerít, hogy vele együtt mi is egyfolytában azon gondolkozzunk, hogy hogyan javíthatnánk ki az előző problémát. Ha nincs is a filmnek világra szóló üzenete, az általa kiváltott gondolkodásmód példaértékű.

 Ráadásul Tom Cruise majdnem az összes jelenet végén feldobja a talpát. Ettől csak még élvezetesebb lesz a film.

 Röviden: az amerikai tömegcsalogató filmek fehér hollója, fantáziadús alapötletét kreatívan használja fel és végig a lényegre koncentrál, száműzve az ilyen filmeknél oly megszokott időhúzó jeleneteket.

- Nagy Péter -

Kritikai nézeteimről.

- konkrét spoiler nincs, de írok a befejezés következméyeiről, ami elég sok mindenre céloz -

Van egy olyan közhiedelem, miszerint a kritikusok jobban szeretnek csak azért rossz véleményt adni egy filmről, mert az olyan beállítottságú kritikákat többen olvassák el, és ez sok esetben sajnos igaz is. Én jobban szeretek jól sikerült filmekről értekezni, sokkal érdekesebb elmagyarázni, hogy miért jó valami, mint kifogásokat találni rajta. Van még azonban a legrosszabb, a harmadik eset, amikor egy filmben annyira nincs semmi kiemelkedő pozitívum vagy feltűnő hiba, hogy szabályosan szenvedés értelmesen írni róla. Sajnos az X-Men: Az eljövendő múlt napjai ez utóbbi kategóriába esik.

Akárhogy próbálkozom, nem tudom egyszerűen rámondani a filmre, hogy rossz. Van benne pár látványos és kreatív képesség-mutogató jelenet (Quicksilver betörése kiemelkedő), Hugh Jackman reakciói néhol meglepően viccesek, a meglehetősen sok karakter motivációja pedig furcsa mód érthető. Igaz, ennél az utolsó pontnál a forgatókönyv majdnem leverte a lécet, de szerencsére háttérbe szorították Farkas szerepét, így a Fassbender-McAvoy-Lawrence trió meglehetősen komplikált kapcsolata elég teret kap ahhoz, hogy nagy nehezen elhordozhassa a hátán a drámai vonalat. Erre szükség is volt, mert hármuk szerepének, és ahogy azt eljátsszák, szinte semmi köze sincs a többi mutánshoz, akik leginkább statisztának felelnek meg papírvékony szerepüknek köszönhetően. Egyedül a három főszereplőnek van átérezhető motivációja a filmben (Magneto a dühös, Raven a megtévedt, Xavier meg a felelősséget nem bírja) és csak az őket játszó színészeknek van annyi tehetségük, hogy ezt hihetően elő is adják. Itt kell megjegyezni, hogy a szinkron sajnos nagyon sokat ront az összképen, Fassbender magyar hangja például felháborítóan hiteltelen.

És ennyi. Semmi másról nem érdemes írni Az eljövendő múlt napjaival kapcsolatban, mert semmi nincs benne, amit ne láttunk volna már korábban egy X-Men filmben, pedig ez már a hetedik. Ez persze nem lenne probléma, ha legalább egy X-Men mozi is készült volna, ami egy kicsit is jobb egy átlagos képregényfilmnél. Pedig a franchisenak van egy nagyon érdekes alapmotívuma, miszerint a mutánsok a társadalom által megvetett és kitaszított embercsoportokat és az ismeretlentől való félelmet szimbolizálják. A sorozat legtöbb filmjében ez is a konfliktus alapja, csak sajnos soha nincs rajta elég nagy hangsúly. Az alaptrilógia nem is nagyon feszegette a témát, azok a filmek, a CGI korszak kezdetén gyártott többi mozihoz hasonlóan, inkább csak látványosak, a kilencvenes évekből megmaradt blockbuster-hangulat hatására pedig könnyedek és morálisan fekete-fehérek akartak lenni. Később az X-Men: Az elsők akart komolyabban belemerülni a különbségekből fakadó konfliktusok ábrázolásába - ennek legfőbb bizonyítéka a komolyabb színészválasztás -, a hangsúly meg is volt, de a megoldás ugyanaz maradt: az erőtlen, rettegő és ostoba emberek megpróbálják elpusztítani ezt a félelmetes és ismeretlen új erőt, miközben a mutánsokat ez annyira izgatja, mint medvét a szúnyog, a konfliktus középpontjában - ahogy a most bemutatott filmben is - pedig ismét Xavier és Magneto nézeteinek az ellentmondása állt.

Nagyon nagy hibája a sorozatnak, hogy gyakorlatilag nincsenek benne emberek, akik mégis vannak azok vagy rettegnek, vagy pszichopaták, vagy mindkettő, ráadásul tégla egyszerűek is, emiatt pedig a néző kénytelen vagy ezzel a paranoiával azonosulni vagy pedig a mutánsokkal. De utóbbi sem könnyű, mert a különleges erővel megáldott szereplőket szinte sosem helyezik olyan, hétköznapi szituációba, amin keresztül átérezhető lenne a kitaszítottságból származó frusztráció. Ha valaki mutáns, azt azonnal táborba zárják, vagy kísérleteznek rajta, vagy valami különleges program részesévé teszik, tehát semmi olyat helyzetet nem lát az átlagos néző, ami segítségével kötődhetne a helyzethez. A karakterek reakciója így csak közvetve értelmezhető, de legalább van annyi logika a cselekményben, hogy nagyjából hihető legyen. Emiatt aztán a dráma csak érthető, de nem érezhető.

A másik nagy problémája az X-Men filmeknek, hogy a mutánsok ereje egy kicsit sincs kiegyensúlyozva, sem pedig egyértelmű logikának alávetve. A Bosszúállók ebből a szempontból szerencsésebb, mert ott szinte mindenki szupererős, beléjük lőhetnek, leeshetnek száz emeletes épületről, elcsaphatja őket egy kamion, végzetes sérülést nem szenvednek el, így aztán nagyobb az írók kreatív szabadsága. A mutánsok viszont átlagos emberek, akik az előre haladott evolúciónak köszönhetően egyetlen, meglehetősen egyedi képességre tettek szert. Hiába tud valaki tüzet szórni vagy olvasni mások gondolataiban, ha egy komolyabb pofontól is kifekszik, ez pedig olyan ellenfelek ellen, akik képesek akár egy kilométeres sugáron belül fellelhető csavarból is tömegpusztító fegyvert csinálni, meglehetősen komoly fejfájást okoz a forgatókönyvíróknak. A sorozatban végig nagyon feltűnő, hogy a cselekmény mennyire szenved azzal, hogy az aktuális mutáns a megfelelő időben, a megfelelő körülmények között, a megfelelő ellenféllel harcoljon. Magneto a legrosszabb ebből a szempontból, annyira korlátlan ereje és pusztítási vágya van, hogy vagy teljesen kiírják egy időre a cselekményből (műanyag börtön), hogy a többi szereplő is érvényesülni tudjon, vagy valami hülye megoldással lekorlátozzák a lehetőségeit (robot vagy lőfegyver, amiben nincs fém). Nem csoda, hogy Farkas a legnépszerűbb karakter, regenerálódási képessége miatt vele nyugodtan csinálhatnak bármit, Jean Grey-t viszont, aki a képességének köszönhetően körülbelül mindenre képes, sokáig visszafogták, ereje teljében meg egy béna megoldással kinyírták. Nem is sikerült egyik forgatókönyvnek sem megfelelő akciójelenetet produkálnia, tele vannak logikai hibákkal és kényszerű megoldásokkal, a látványjelenetek nagyszerűségéből rengeteget kivesz az izzadtságszagú erőlködés.

Az eljövendő múlt napjainak talán csak egy pozitívuma van, bár az sem a film része, hanem annak a jövőre való, esetlegesen jótékony hatása: azért lett időutazósra megcsinálva a történet, hogy eltörölje az alaptrilógia cselekményét, feloldva ezzel a különböző idősíkokban játszódó cselekmény logikai hibáit és mozgásteret biztosítva az új és jobban kidolgozott karaktereknek. Ez azonban csak annyit ígér, hogy a franchise következő részei nem az első három film, hanem Az elsők és Az eljövendő múlt napjai kicsivel társadalomtudatosabb és komorabb hangulatát fogják visszaadni, ami, habár mindenképpen pozitívum, önmagában nem biztosítja azt, hogy az X-Men sorozat a képregényfilmek mai dömpingjében emlékezeteset fog alkotni. Az alkotók most végre lehetőséget adtak saját maguk számára, hogy feljavítsák a franchiset, de sajnos sokkal valószínűbb, hogy a forgatókönyv átlagon felüli nehézségeinek köszönhetően az eljövendő évek pontosan ugyan ilyen színvonalú filmeket tartogatnak számunkra. Amelyek nem rosszak, csak sajnos gyorsan felejthetőek.

Röviden: ugyanolyan, mint atöbbi X-Men film, azaz van benne sok minden, de semmit sem csinál kiemelkedően. Tehát ha a többi tetszett, jó eséllyel ez is fog.    

- otherself -

Előszó filmkritikai nézeteimről.

- spoiler minimális, viszont pár jelenetet teljesen leírok -

Az utóbbi időben, mikor is meglehetősen sok látványfilm került a mozikba, felfigyeltem arra, hogy laikus nézők hogyan és mi szerint értékelnek blockbustereket a különböző fórumokon. Az olyan nagyköltségvetésű filmek, mint pl. az Amerika Kapitány: A tél katonája, A csodálatos Pókember 2 vagy a tavalyi Tűzgyűrű látszólag aszerint osztják meg az embereket, hogy ki mennyi logikai hibát talál a filmben és hogy milyen mértékben tolerálják azokat. Ilyenkor lehet olyan véleményeket olvasni, hogy ez meg ez a film hülyeség, mert ami történik benne az teljesen röhejes, majd jön az ellenvélemény, hogy ez látványfilm, nem kell gondolkozni rajta. Én szeretném azt hinni, hogy ennél még a legegyszerűbb cirkuszfilm is bonyolultabb és több faktor alapján megítélhető ha az ember megpróbál jobban belegondolni abba, hogy az mit akar elérni. Heti szuper-mega-giga-hiper agyeldobós premierünk, a Godzilla tökéletes alkalmat kínál arra, hogy kifejthessem, mi határozhatja meg egy látványfilm esetleges értékeit a történeten felül. Következzék tehát egy jó részletes magyarázkodás.

Essünk túl gyorsan a legnyilvánvalóbb dolgon, tény, hogy a Godzilla Achilles-ina a történet. Nem fájdalmasan rossz, inkább csak bántóan sablonos: Bryan Cranston az őrült tudós, akire senki nem hallgat; Aaron Taylor-Johnson a tudós kételkedő katona fia, aki végül kénytelen igazat adni apjának és harcba szállni; Elizabeth Olsen a káoszban is csak a családjáért aggódó anya; Ken Watanabe a mindenről-tudtam-de-már-bánom-hogy-eltitkoltam szakértő; David Strathairn a hülye döntéseket hozó amerikai kormány helyi képviselője. Sok kiváló színész szerepel a filmben, csak azt nem tudom, hogy miért, mert annyira unalmasan sablonos minden szerep, hogy nem is tudnak semmi érdekeset kihozni belőlük. A játékidő első felében rengeteget magyarázkodnak és drámáznak anélkül, hogy valami izgalmas történne, meglehetősen le is ül a film, de szerencsére, ahogy haladunk a vége felé, szabályos ütemben, egyre jobban felpörög a hangulat. Továbbá az ilyen történeteknél megszokott, bárgyú áltudományosság és mérhetetlen mennyiségű logikai hiba is jelen van, ami nem zavaróbb, mint más filmeknél, kivéve talán a utolsó jelenetet, ami elég komolyan beleront a hangulatba.

Aki miatt mégis érdemes megnézni a filmet az Gareth Edwards, a rendező, aki a Godzilla előtt egyetlen egészestés mozit rendezett, az alacsony költségvetésű, mégis nagyon hatásos óriásszörny filmet, a 2010-es Monsters-t. Edwards gyakorlatilag erre született és szerencsére ez azon ritka eset, amikor a stúdió hajlandó volt egyetlen független film után hozzáértő emberre bízni egy ekkora projektet. Félreértés ne essék, nem hinném, hogy klasszikus rendező válna belőle (a Monster története sem volt valami kiemelkedő), csak egy, specifikus dologhoz ért, de ahhoz nagyon: képes pusztán képi világa segítségével elérni az óriásszörnyes filmek legizgalmasabb hatását, hogy az ember reménytelenül kicsinek, tehetetlennek és elkeseredettnek érezze magát a természettel szemben, teszi ezt ráadásul teljesen tudatosan. Most pedig megpróbálom minél jobban elmagyarázni, hogy miből gondolom mindezt.

Kétféle képen lehet CGI technológiával filmet csinálni, vagy kitalálunk egy koncepciót, ami elegendő indokot ad arra, hogy pusztán a technológia teljesítményével ámulatba ejtsük a nézőket, vagy pedig a technológiát rendeljük alá egy hangulat vagy téma kifejtésének. Az előbbi kategóriába tartoznak például a Transformers, az Avatar vagy a Tűzgyűrű, melyek tényleg csak azt akarják elérni, hogy valami gigászit, szemkápráztatót, nagyot és bámulatosat mutassanak, gyermeki ösztöneinkre próbálnak hatni. Nem ítélem el ha valaki erre kíváncsi, de szerintem ezek a filmek olyanok, mint a bűvész trükkök: ha egyszer rájössz, hogyan működik, akkor a trükk önmagában többé nem fog lekötni, próbálkozásuk pedig, hogy minél gigászibbnak hassanak, erőltetetté teszi őket. A második kategóriába tartozik például a Gravitáció, amely az első olyan 3D film, amely használta is valamire a technikát, elképesztő mélységérzete az űr végtelenségét, ezáltal a helyzet reménytelenségét hivatott érzékeltetni, a nézőben ösztönösen, tudat alatt ébreszt pánikot. Fontos tisztázni, hogy az itt felhozott filmek mindegyike tégla egyszerű történettel van megáldva és csak úgy hemzsegnek a logikai hibáktól, de nem (csak) ez határozza meg élvezhetőségüket, hanem a látványrendezés belső, laikusok számára talán nem egyértelmű hatásai.

A Godzilla az utóbbi kategóriába tartozik, a szörnyek pusztítása, tisztelettel adózva az eredeti, 1954-es japán filmnek, az ember pusztító hajlama által feldühített természet elleni félelem képi kifejezése, az ember tehetetlensége és erre adott pánikreakciója az a koncepció, melynek a látvány alá van rendelve. Ugyan a Tűzgyűrű szintén óriásszörnyes film, elfelejtette ezt a koncepciót, az emberiség - amely egyébként mintha hiányozna a történetből - hatékonyan szembeszáll a szörnyekkel, gyorsra vágott, nem létező kamera által körbepásztázott, hosszan elnyújtott, színes küzdelmek teszik ki a játékidő nagy részét, melyekben mindenféle kütyükkel felfegyverzett, badass robotok állják a sarat és a küzdő felek teherhajókat vágnak egymáshoz, csak mert olyat még nem látott az ember. Gareth Edwards filmje máshogy van felvéve és másra is fókuszál. Godzilla megérkezik a San Franciscói öbölbe, lassan, méltóságteljesen kiemelkedik a vízből. Ez az egyetlen mozdulata óriási kavalkádot okoz, két hadihajó felborul, egyik pánikszerűen tüzel, véletlen eltalálja a katonáktól és menekülő civilektől zsúfolt Golden Gate hidat, mire kitör a káosz, egy iskolabusz sofőrje próbál lehajtani a hídról, több tucat embernek kell elugrania előle, a gyerekek sikítoznak. Miután mindezt ráérősen megmutatták, csak azután kezd el Godzilla ténylegesen pusztítani, de akkor sem azért, mert olyan nagyon zavarná a tucatnyi tüzelő tank, repülő és katona, egyszerűen csak az útjában van a híd. Következő mozdulata, hogy letépi a híd egyik függesztését, erre aztán megint egy sornyi pánikreakció következik, és a film nagy része így is van megrendezve: az egyik szörny tesz egy számára teljesen triviális mozdulatot, majd részletesen bemutatják, ahogy ennek hatására emberek ezreinek megy tönkre az élete. Erre nagyban rásegít a kamerakezelés, a szörnyek mozdulatait többnyire látványos, állókamerés totálban mutatják, majd ennek következményeit az ezt elszenvedő emberek kézi kamerával felvett, homályos és csak részleteket látó szemszögéből, mely beállítások a Cloverfield képi megoldásaira emlékeztetnek. Miután az épp aktuális pusztításnak vége, jól bevilágított, lassan pásztázó helikopteres totálból szemlélhetjük meg a város romjainak szívszorító látványát.

Sokan B filmes megoldásnak és logikailag könnyen kikezdhetőnek találták, hogy a szörnyek nem az emberekkel küzdenek, hanem egymással, szerintem viszont ez is csak azt a tehetetlenséget erősíti, amit a rendezés sugallni akar, ezek a szörnyek úgy vannak az emberrel, mint mi a hangyákkal, legfeljebb csak idegesítik őket, egyetlen jelenet van a film végén, amikor egyikük egyáltalán hajlandó ránézni a főszereplő katonára és ezért a "kiváltságért" is keményen meg kellett küzdeni. A szörnyek csak egymást tartják ellenfélnek, ennek megfelelően a végén kicsit túlzásba is viszik azokat a felvételeket, melyeken egymást tépik a felhőkarcolók között, a CGI viszont annyira jó minőségű, hogy a lények teljesen organikusnak, ezáltal úgy hatnak, mintha tényleg ott lennének, kevésbé hatásvadász, mint más filmek trükk felvételei.

Mindezek segítségével azt érik el, hogy a baromi átlagos történetével indító film a vége felé haladva egyre gyakrabban tartalmaz lélegzetelállító, gyomron vágó képeket, mint például: a felülről mutatott, elakadt autósztráda és az ott kialakult pánik; a folyón leúszó, lángoló tankroncsok; a vasúti híd alatt elhaladó szörny, majd a lángoló vonat; az égből tehetetlenül lezuhanó vadászgépek és a katapultáló pilóták; az atomenergiát uzsonnaként elmajszoló rémségek; végül a film csúcspontja, amikor a bombát hatástalanítani 10.000 méterről leugró katonák a vastag felhőréteg után vérfagyasztó zenére érkeznek meg a szörnyek által épp lebontás alatt álló városba és a néző szinte hallja a katona gondolatát, akinek a szemszögéből mindezt megéljük: "a pokolba érkeztem b***dmeg!".

A Godzilla tehát olyan film, amely egy érdekes forgatókönyvvel akár klasszikus is lehetett volna, így viszont "csak" annyit ér el, hogy tudatos rendezése segítségével megmenti átlagos történetét és olyan látványvilágot biztosít, amely a cirkuszi látványosságon kívül zsigeri élményt is ad, ami manapság nem gyakran fordul elő. Ha valaki fennakad a történet logikai hibáin, az tényleg nem lesz képes élvezni, én személy szerint úgy vagyok vele, hogy ha nem lenne ilyen jó a rendezése, valószínűleg engem is zavarna a egyéni drámák súlytalansága vagy hogy a főszereplő nagyon erőltetetten sodródik bele az eseményekbe, viszont mindez nem rosszabb, mint más ilyen filmekben, annyi ilyet láttam már, hogy nem is kell figyelnem mi történik, a látvány élvezetének pedig nem állja útját. Természetesen örültem volna, ha több időt szánnak a karakterek kidolgozására - de emiatt nem fogom letagadni, hogy ez az év eddigi leglátványosabb filmje.

Röviden: bénítóan sablonos katasztrófafilm történet, a Gravitáció óta a legjobb látványrendezés.

- otherself -

Előszó filmkritikai nézeteimről.

- spoiler nincs, de célzás van -

A Pókember reboot körül kialakult viták többnyire arról szólnak, hogy ki melyik széria főszereplőjét preferálja. Én személy szerint jobban szerettem Tobey Maguiret a szerepben, egyszerűen jobb színésznek tartom, mint Andrew Garfieldot. Előbbinek mindig azt rótták fel, hogy nem volt elég vagány és túl sokat nyavalygott, nosza több indok nem is kell, 5 év elteltével máris itt az újrázás, kit érdekel, hogy az eredeti három filmen nem nagyon kell javítani és hogy mostanában kb. havonta adnak ki képregényfilmet.

A csodálatos Pókember 2. tényleg tudja, hogy miben akar eltérni a régebbi trilógiától. Az új Pókember szórakoztatóbb, egyfolytában viccel, nagyon laza, akrobatikus mozdulatai pedig pokolian látványosak. Az első akciójelenet alapján a film egy olyan történetet ígér, amely a mostanában trendi, éjsötét komolysággal megáldott szuperhős filmekhez képest könnyed és stílusos, amely tényleg olyan mozi élményt nyújt, amin egyáltalán nem kell gondolkozni, csak a nevetéstől és izgalomtól tátott szájjal élvezni. Meg is vannak az ehhez szükséges elemek: a gonosz karakterek vagy nevetségesen őrültek (Jamie Foxx) vagy teljesen pszichopaták (Dane DeHaan és Paul Giamatti), gyerekesen szórakoztatóak és a színészek élvezetesen túljátsszák őket; a humor többé-kevésbé működik, de legalábbis sajátos ízt ad Pókembernek; az akciójelenetek pedig nagyon látványosak, habár a fizika törvényeit olyan mértékben veszik semmibe, ami még egy ilyen filmben is túlzás. Ezen karakterjegyek segítségével egy hangulatos, vagány film készülhetett volna.

A probléma viszont nem a Pókemberrel van, hanem Peter Parkerrel. A film legsúlyosabb hibája, hogy közel két és fél órás játékidejének több mint a felét Peter és Gven szeret- nem szeret drámája teszi ki. A jelenetek borzalmasan vannak összevágva, amikor a baromi pörgős verekedésekről a két főszereplő agonizálására váltanak az olyan érzés, mint amikor egy erős fékezés után az ember lefejeli a műszerfalat. Katasztrofális a ritmus, az egyébként is kevés Pókember jelenetet még a vége felé is ketté vágják a teljesen érdektelen love storyval. Mert bizony nem csak hogy sok a dráma, de még rossz is. Kezdem úgy hinni, hogy Garfield talán mégsem annyira rossz színész, mert azok a párbeszédek, amiket a szájukba adtak, még Emma Stoneból is kihozták az idiótát. Közös jeleneteikben annyira fájdalmasan béna amit előadnak, hogy a mozi a homlokcsapkodásomtól visszhangzott. Nem tudom, hogy a szinkron mennyit tett hozzá az élményhez, de néhány mondatuknak még értelme sem volt, hosszan és kínosan évődnek egymással, a szál vagy két órán keresztül nem halad sehova sem és olyan, mintha nem is lenne semmi köze a film többi részéhez.

És erre még a befejezés is rátesz egy lapáttal. Maga a jelenet is, ami a csattanót tartalmazza, hülyén van kivitelezve, ráadásul a rosszul előadott dráma miatt nem csak hogy hatástalan, de még idegesítő is. De ez érződik a film egészén : nagyon erőlködtek, hogy hatásosak legyenek, de se eredeti ötlet, se kreativitás nem volt hozzá. Végső soron pedig az akció lazasága sehogy sem fért meg a komolynak szánt szerelmi szállal, ettől pedig a film pont olyan tudathasadásosnak hat, mint Peter Parker és az ő hősi alteregója.

Röviden: vagány, de kevés akciójelenet, sok és idegesítő dráma.

- otherself -

Ezt előbb olvasd el - lehetőleg.

- a film címe maga is egy spoiler, szóval nincs mitől tartani -

A túlélő egy valós események inspirálta háborús film az Afganisztánban 2005-ben megesett Red Wings hadműveletről, mely során négy SEAL katona feladatul kapja egy tálib hadvezér kiiktatását. Az akció azonban balul sül el, az amerikaiak menekülni kényszerülnek és próbálják túlélni a rettenetes túlerő támadását.

Ezt a filmet egy fájdalmasan szembeötlő kettősség jellemzi, melyet a történet és a rendezés közt meghúzódó út felénél lehetne meghúzni. Hogy érthetőbb legyek: olyan a film, mintha a forgatókönyvíró és a rendező egyszer sem beszéltek volna a forgatás előtt, közben vagy utána. Ami azért is nagyon vicces, mert a kettő egy és ugyanaz a személy, Peter Berg adaptálta Marcus Luttrell könyvét, majd rendezte vászonra. Ráadásul nem is arról van szó, hogy Berg nem értette meg a könyvet - egyszerűen csak átírta azt. A valósághoz képest felturbózott történetben a tálibok száma a négyszeresére nőtt, egy fél afgán falu meghal egyetlen amerikai katonáért, Mark Wahlberget pedig úgy kell visszahoznia az orvosoknak a halálból.

Bizony, a történet pontosan olyan, amilyenre ezek után számítani lehet: egy háborús filmnek álcázott, üres akciófilm. A játékidőt három részre lehet osztani, fél óra felvezetés teljesen érdektelen karakterekkel, egy óra megállás nélküli lövöldözés, végül Wahlberg félórás haldoklása. A túlélő két dologról szól, egyrészt hogy milyen tökösek és nagy hazafiak a tengerészgyalogosok, másrészt hogy a háború egy gusztustalan dolog. Előbbit úgy érzékelteti, hogy a négy katonát majd 200 tálib is csak úgy tudja visszavonulásra kényszeríteni, hogy legalább 50 emberüket elvesztik és ellőnek rájuk majd 30 vállról indítható rakétát. Ráadásul az amerikaiaknak valami röhejes fizikumuk van. Két olyan jelenet is van gyors egymásutánban, amikor olyan meredek sziklákról vágódnak le, hogy azt már egyszerűen nem illik túlélni és még a fejekbe, lábakba bekapott golyók sem állítják le őket. Én szívesen elhinném, hogy a SEAL katonák tényleg ennyire profik, de minden hitemet aláássa, hogy a szájukba adott dialógusok annyira égbekiáltóan patrióták és sablonosak, hogy azt még Micheal Bay is megirigyelné, így pedig nem tudok nem arra gondolni, hogy a forgatókönyv minden sorát feláldozták a katona-fetisizmus oltárán.

A háború visszataszító arcát a rendezés hivatott ábrázolni és ez adja a film bődületes kontrasztját, A túlélő látványvilága ugyanis eszméletlenül hatásos. Az unalmas első félóra után feltámadt bennem a remény, hogy a film végül ezt a vak hősiességet fogja kritizálni, mert ami az első lövés eldördülése után katonáinkkal történik az annyira durva, hogy egy idő után még a néző is rosszul lesz tőle. Néhány felvétel nagyon jól lett megoldva, például amikor vonulnak vissza és Walhberg folyamatosan visszatekint, várva a támadókat vagy amikor azok végül megérkeznek, de a sűrű erdőben mi is alig látjuk őket. A kézi kamera pont csak annyira remeg, hogy ne legyen zavaró, az általa leírt félkörök pedig izgalmas mélységet adnak a térnek. A film középső egy órája nagyon jól lett ritmizálva, az amerikaiak egyre több sebből végeznek, mentálisan is egyre jobban kikészülnek, a helyzet egyre reménytelenebb.

Sajnos végül a film semmilyen kritikát nem vett fel, sőt, a végére kifejezetten felbőszít azzal, hogy a förtelmes vérengzés ellenére, továbbra is olyan szövegeket ad a karakterek számára, mint hogy "a testvéreim meghaltak, de én sose adom fel a harcot". Persze nem lenne ezzel gond, ha lenne értelme az áldozatoknak, de a filmben a hadművelet egyetlen haszna az volt, hogy egyikül nem halt meg. Az amerikai hadsereg olyan látványos hibákat követ el, csodálkozom, hogy engedték levetíteni a filmet (a mentésre érkező, legalább egy tucat katonát szállító helikopter azonnali felrobbanása a balfaszság legragyogóbb emlékműve).

A túlélő legnagyobb hibája, hogy nem ismeri fel a magában hordott ellentmondást, hanem csak hagyja lógni a levegőben, egy olyan, az átlagtól valamivel feltűnőbb akciófilmet produkálva ezzel, amely akár maradandót is alkothatott volna.

Röviden: nagyon hatásos akciófelvételek, lapos, nyálasan patrióta üzenet, és a kettő összeférhetetlensége.

- otherself -

Ezt előbb olvasd el - lehetőleg.

Bosszú-trilógia első része - A bosszú-ura.

- kész csoda, de sikerült úgy beszélnem a végéről, hogy nem lőttem le a poént -

A Olboy a bosszú-trilógia második, nem véletlenül leghíresebb darabja, mivel akkora csattanó van a végén, amit csak A Birodalom visszavág vagy a Hatodik érzék meredek fordulataihoz lehet hasonlítani. Hatalmas kultfilm, amit még én sem akarok lespoilerezni, mert ez azon ritka eset, ahol a főszereplővel együtt a nézőnek is meg kell lepődnie a csavaron, hogy a film teljesen élvezhető legyen. Szerencsére ennek ismertetése nélkül is lehet róla beszélni.

Miután A bosszú ura kielemezte a bosszú elkerülhetetlenségét, az Oldboy annak jogosságát firtatja. Főszereplőnk Oh Dae-su, bevezetője alapján meglehetősen kellemetlen alak, akit egy este ismeretlen emberek elrabolnak és bezárnak egy szobába tizenöt évre, ahol ez alatt az idő alatt egyetlen szórakozása és társasága az ágyával szemben elhelyezett televízió. A koronára az teszi fel az éket, mindezt bármi féle indoklás vagy magyarázat nélkül teszik vele, a néző ugyanannyira tanácstalan, mint Oh Dae-su és főszereplőnkkel együtt minket is fokozatosan felhergel a helyzet. Egy nap aztán belehajítják egy bőröndbe és szabadon engedik, Dae-su pedig elindul, hogy megkeresse a felelősöket.

Az első filmmel ellentétben, az Oldboy első vérengzős jeleneteivel kapcsolatban egyáltalán nem merülnek fel morális problémák azt illetően, hogy mindez jogos-e. Mire Dae-su kikerül börtönéből, annyira igazságtalannak érezzük a helyzetet, hogy már szabályosan ujjongunk, ahogy kitépi börtönőre fogait vagy miközben a film legikonikusabb jelenetében, egy szál kalapáccsal szétver körülbelül 15 embert. A tempó is érezhetően felgyorsult, a jelenetek rövidebbek, a felvételek stilizáltabbak, az események pedig néhol elrugaszkodnak a valóságtól, de továbbra is minden nagyon szürke. Az Oldboy úgy indít, hogy sokáig nem is kell gondolkozni a látottakon. Aztán egy ponton megismerjük a férfit, aki a bezártatta Oh Dae-sut és vele együtt mi is feltesszük a kérdést: miért a sok évnyi rabság? És aztán miért engedték el? Főhősünkben fokozatosan vetődnek fel ezek a kérdések, de végül soron nem tudunk elképzelni semmi olyasmit, ami ilyen súlyos büntetést vonhat maga után.

Az Oldboy csattanója két dolognak köszönhetően ennyire hatásos: egyrészt annyira beteg és durva, hogy pusztán a film alapján még az utalások segítségével sem lehet kitalálni, főleg, hogy a néző másra koncentrál. Másrészt teljesen megkérdőjelezi Oh Dae-su bosszújának addig egyértelműnek tűnő igazát. Félreértés ne essék, józanul végig gondolva, az, amit ő kapott, a vétke alapján egyáltalán nem érdemelte meg, a fordulat miatt azonban olyan helyzetbe kerül, ami miatt többé nem képes megkérdőjelezni a másik indítékait. Ami vele történik és ahogy arra reagál, a filmtörténet egyik legnyomasztóbb és legkegyetlenebb jelenete. Ennek fényében pedig mi is kénytelenek vagyunk megkérdőjelezni, hogy mennyire volt jogos kettejük kölcsönös bosszúhadjárata.

Ez a film többek között azért is ennyire maradandó, mert végig egyetlen célra összpontosít: hogy eloszlasson minden romantikus gondolatot a bosszú igazságosságáról. Ami eleinte jogosnak tűnt, az egyszer csak önkényessé és visszataszítóvá válik. Végül mindenki megkapja, amit a másik szánt neki, de ezt már sem ők, sem mi nem tudjuk értékelni. Az Oldboy egy kiábrándulás, mégpedig abból a feloszlathatatlan tévhitből, hogy a bosszú bármire is vezetne.

Röviden: a filmtörténet egyik legnagyobb és talán legkegyetlenebb fordulatával megáldott film, amely a bosszú jogosságán tanakodik. Stílusos és magával ragadó, végül pedig durván pofán vág.

 - otherself -

Ezt előbb olvasd el - lehetőleg.

- örvendessék az Úr: nulla spoiler -

Megérkezett a Marvel első idei blockbuster csodája, a Phase Two utolsó filmje - legalábbis ami az alapkaraktereket illeti. A három post-Avengers film (Vasember 3, Thor 2, Amerika kapitány 2) mindegyikén érződik a pokolian sikeres, közös mozi hatása és örömmel állapíthatjuk meg hogy a változás, kisebb-nagyobb mértékben, mindhárom franchisenak jót tett, de leginkább a A tél katonájának. Gyorsan le is szögezem: szerintem a három utolsó szuperhősös móka közül messze ez sikerült a legjobban, ha valakinek a másik kettő tetszett, akkor ezt is nyugodtan bevállalhatja. Sőt, a Bosszúállók után ez a legjobb Marvel film - bár attól azért még így is messze van -, ami leginkább annak köszönhető, hogy A tél katonája másolta le legpontosabban a Bosszúállók receptjét.

A Bosszúállók azért volt anno nagyon sikeres, mert az addig filmjeiket teljes jelenlétükkel uraló, magasan mások fölé magasló hősök egyszer csak hozzájuk hasonlóan különleges, magányos és egoista egyének társaságában találták magukat, a köztük lévő izgalmas dinamikát pedig nagyon jó forgatókönyv segítségével adták elő. Emellett a történetvezetés a saját egyedi, vérprofi ritmusában váltogatta az akciót, a rejtélyt, a drámát és a humort, miközben a hősök világait egy nagy, mindent átfedő egészbe gyúrta össze, egy a miénkhez hasonló, de attól izgalmasabb alternatív univerzummá. Az eredetfilmekben ez nem volt meg, a hősök magukban nem működtek olyan jól, a Phase Two filmek viszont már ráéreztek a Marvel univerzum hangulatára, a ritmusuk hasonló, a new yorki események összefűzik őket és a karakterek egyfolytában egymást utalgatnak.

Amerika kapitánynak nagyon jót tett a változás, mert az első rész fekete-fehér-jó-rossz világnézete a legbutább és legunalmasabb szuperhős egyikét eredményezte, a második rész viszont erényt kovácsolt ebből, a film egyik legjobb húzása a Kapitány jóságosan patrióta világlátásának és jelen korunk, eszközeiben nem válogató bürokráciájának az ütköztetése. Rogers idealista szemén keresztül a néző is elborzad ezen a szürke, erőszakos világon, ahol egyáltalán nem egyértelmű, hogy ki az ellenség. A játékidő körülbelül felénél jöttem rá meglepődve, hogy ez a film lényegében egy klasszikus kémfilm: a S.H.I.E.L.D.-en belül árulás történik, nem tudni ki irányítja a szálakat vagy hogy kiben lehet bízni, a végső, nagy összecsapás előtt a Kapitánynak és a Fekete Özvegynek előbb azt kell kikémkednie, hogy ki áll a dolgok mögött. Na nem mintha olyan meglepőek lennének a fordulatok (se a fő gonosz, se a Tél Katonájának személyazonossága nem tartogat meglepetést), viszont ad a filmnek egy meglepően komoly és szomorkás hangulatot, ami az eddigi filmekben nem volt meg.

Az Amerika Kapitány 2 azzal nyeri a Bosszúállok-koppintás versenyt, hogy még annak csapatdinamika koncepcióját is lenyúlja. Scarlett Johansson bőrnacis kémjének amúgy sem volt még önálló filmje, egyetlen női hősként pedig ez a legmegfelelőbb film szerepeltetésére, hideg, óramű pontosságú személyisége éles kontrasztban áll Evans katonájával. A szupercsapat Anthony Mackie Sólymával teljesedik ki, aki, habár látványos karakter, nem túl érdekes személyiség, abszolút mellékszereplő alapanyag. Hármuk összekoordinált akciói azonban nagyon hatásosra sikerültek.

A tél katonája szuperhős film létére meglepően komoly gondolatokat vet fel a korrupcióról, a bűnüldözésben bevethető eszközökről és arról, hogy a hatalom milyen mértékben korlátozhatja a társadalom szabadságát annak védelmében. Ez elég súlyt ad a történetnek ahhoz, hogy alátámaszthassa az akciót és látványt, de ennél nem megy messzebb. Nem mintha szükség volna rá, de ez a hozzáállás az egész filmen nagyon érződik, az, hogy az Amerika kapitány 2 megrendelésre gyártott film: olyan, mintha adtak volna egy listát a stúdiónak, hogy ez és ez legyen benne a filmben, azok pedig hibátlanul, profin szállították is. A történet tökéletes időpontokban váltogatja a hangulatot; a dialógusok viccesek; a dráma megható; a verekedések (főleg a liftes!) jól vannak megkoreografálva; a CGI menő, de mindez mégis olyan, mintha csak kényszerből egymás után rakták volna a kívánt jeleneteket, nincs egy olyan, erős alapgondolat, amely átjárná és összefogná az egészet.

Félreértés ne essék, A tél katonája nem lesz ettől rossz film, csak nem lesz olyan maradandó, mint a Bosszúállók. Megbecsülendő, hogy a Marvel egy ennyire biztos sikert jelentő alkotásból is megpróbálta kihozni a legjobbat. Ez a film egyfajta standardot jelent számomra: legalább ilyennek kéne lennie egy átlagos blockbusternek.

Röviden: habár se nem egyedi, se nem maradandó, mégis a Marvel filmek sajátos elemeit tökéletesen visszaadó, nagyon szórakoztató blockbuster. Képregényfilm fanoknak kötelező.

-otherself-

Ezt előbb olvasd el - lehetőleg.

Bosszú-trilógia második rész - Oldboy.

- nincs benne spoiler, de azért néhány dologra utalok benne -

A bosszú ura Chan-wook Park kultikus bosszú-trilógiájának első része. Ez sokaknak talán nem mond semmit, de ha megjegyzem, hogy a sorozat második része a legendás Oldboy - természetesen az eredeti dél-koreai -, akkor talán felkeltem az érdeklődést ez iránt a nagyszerű film iránt.

A bosszú-trilógia három filmjét - A bossszú ura, Oldboy, A bosszú asszonya - nem a történet, hanem a tematika fogja össze, a cselekmény megértése szempontjából nem szükséges sorrendben megtekinteni a filmeket, azonban a bosszú természetének különböző aspektuai, melyeket a három történet megtestesít, egymásra épülnek. Az első rész az alapoknál kezd, a bosszú motivációját és elkerülhetetlenségét ábrázolja.

A történet szerint a süket-néma Ryu beteg nővérének próbál vesedonort találni, azonban munkahelyéről kirúgják, spórolt pénzét pedig szervkereskedők veszik el tőle, így, jobb híján, barátnője segítségével, elrabolja volt főnöke lányát, hogy a váltságdíjból fizesse ki a kórházat. Ryu inkább elkeseredett, semmint rosszakaratú, a túszul ejtett kislány még azt sem tudja, hogy el van rabolva, olyan jól bánnak vele, de a baj már megtörtént, láncreakció indul be és egyik véres leszámolás követi a másikat.

A bosszú ura szándékosan úgy van megcsinálva, hogy a karaktereket egyáltalán nem a rossz indulat hajtja, nem lehet tiszta szívből gyűlölni őket. Ryu cselekedeteit valahol meg lehet érteni, ugyanakkor a lány apjának, Park-nak a vérszomját sem tudjuk elítélni. A film ezt úgy éri el, hogy egy csomó véletlen esemény viszi előre a cselekményt, ami először elég mesterkéltnek hat, de a a történet alakulása szempontjából szükséges. A két főszereplő ugyanis még akkor is képtelen lemondani a másik haláláról, miután megértették egymás motivációját, hogy nem egyedül őket lehet hibáztatni az eseményekért, a bosszúszomjas embert azonban egyáltalán nem érdeklik a racionális érvek, akinek bántják a szeretteit, az nem nyugszik, míg a másik él.

A film alapgondolata nem túl bonyolult, viszont azt nagyon jó hangulattal érzékelteti. A trilógia három darabja közül talán ez a legunalmasabb, mert képi világa a másik kettőhöz képest földhöz ragadt, kevésbé stilizált, nem annyira izgalmas, tempója lassabb. A legtöbb beállítás hosszú, szürke, kiválóan megszerkesztett állókép, melyek nagyon jól illenek a cselekmény tragikus, szomorú felhangjához. Néhány jelenet meglehetősen komótosan halad, a szereplők meg olyanok, mintha rendezői utasításra vágnának végig fapofát, néhány elég súlyos jelenetet leszámítva. Azonban ez itt teljesen indokolt, A bosszú ura olyan film, amely bátran, mindent alárendel egy súlyos atmoszféra kialakításának.

Röviden: határozott véleményű film, mely alapgondolatát nagyon jól eltalált, erős hangulattal támasztja alá. Véres, brutális és végtelenül szomorú.

- otherself -

El se kezd, amíg ezt nem olvastad el!!!

Képes vagyok olvasni az emberek gondolataiban.

Még most tisztázzuk le a következőt, nehogy félreértés essék: ennek az naplónak a legfőbb motivácója a pénz és a hírnév. Nem mintha nem lenne bennem vágy, hogy hatással legyek másokra vagy hogy megpróbáljak valamiféle értékeket közvetíteni. Nem vagyok holmi reality tévés ribanc, de nem is szeretem amikor az emberek úgy tesznek, mintha lemondtak volna természetükből adódó vágyaikról. Nem vagyok sem hedonista, sem egy szent. Bármilyen nehéz is számodra elviselni, hogy valaki összetetten képes látni a világot, kérlek végy egy nagy levegőt, mielőtt tovább olvasol!

Most nyilván meg vagy lepődve, hogy nem vagyok valami kedves a közönségemmel. Sajnálom, ha ez nem tetszik, de most pont semmi kedvem jófejnek lenni. De szerintem így is maradni fogsz, mert amiről én írok, az bizony tagadhatatlanul eredeti. Tényleg. És ez a következő ténynek köszönhető:

Képes vagyok olvasni az emberek gondolatában.

És most arra gondolsz, hogy biztos nem vagyok éppeszű, hogy ekkora baromságot állítok. Van egy trükk, amivel azonnal megtudnálak győzni az igazamról, ha személyesen találkoznánk. A klasszikus gondolj-egy-számra-és-én-megmondom-melyik-volt-az-csel. Mindig beválik. De mivel itt ezt nincs módomban alkalmazni, először arra gondoltam, hogy akkor meg mi értelme mindezt leírni? Ki a fene fogja ezt elhinni? Aztán rájöttem, hogy úgyis el fogják hinni. Mert ez igaz. Ez egyedi. Ilyet nem lehet kitalálni. Maga az írás fog meggyőzni igazamról, mert az események logikája túl jól összeáll. Gondolj csak bele, ez olyan, mint amikor például időutazós történeteket írnak. Érdekesek, meg izgalmasak, lehet rajtuk sokat agyalni, de nem hatnak igazinak, mert időutazás ugyebár nem létezik, ezért túl sok a logikai hiba. De ha én leírom mindazt, ami velem történt, mindez teljesen hihetően fog hangzani. Nem lesz benne hiba vagy elvarratlan szál. Legfeljebb, ha elfelejtek valamit.

Most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy nem is jut el idáig senki az olvasásban. De ezzel sajnos nincs mit tenni, ezt csak az fogja elhinni, aki kitart. Vállalnom kell a kockázatot, hogy ilyen ember nem lesz. Óóó bakker.

Na de akkor kezdjük az elején, tisztázzunk néhány dolgot az én nem is annyira különleges, mint inkább rendkívül irritáló képességemről. Az alapok egyértelműek: hallás távolságon belül képes vagyok hallani az emberek felső gondolatait. A hallás távolság azért fontos, mert az emberek gondolatainak hangereje váltakozó. Biztos te is megfigyelted már, hogy minél erősebben gondolsz valamire, azt annál hangosabban hallod a fejedben, néha annyira, hogy még a külvilág hangjait is elnyomja. Ezért nem járok például könyvtárba. Ott az emberek olyan hangosan gondolkoznak, hogy szétreped tőle a fejem. Ebből következik, hogy mások gondolatai képesek számomra is elnyomni a külvilág hangjait, de szerencsére az évek alatt képessé váltam elnyomni mások gondolatait. Másképp súlyos gyógyszerfüggő vagy alkoholista lennék.

A másik fontos dolog a gondolatok rétegeltsége. Vannak felső gondolatok, melyek szavakként fogalmazódnak meg a fejben, és ösztönös gondolatok, melyek csak benyomások, képek és érzések, szóval nem megragadhatóak. Na, én csak a felületes gondolatokat hallom. A közhiedelemmel ellentétben a gondolatolvasás nem terjed ki arra, hogy képeket is meglássak másokban, lenne is gondom vele rendesen, ha még a látásom is elhomályosítaná mások közelsége, elég nekem a hangokkal megküzdenem. Összességében tehát azt hallom, amire az emberek az adott pillanatban éppen gondolnak, amin rágódnak, amire a megoldást keresik. Nem tudok turkálni a fejükben, mint valami fiókos szekrényben.

Igazából ennyi a lényeg. Hmm, ez egyszerűbben hangzik, mint gondoltam. De azért nehogy azt hidd, hogy ettől még olyan könnyű a helyzetem! Tudod, hogy milyen elbaszott dolog így felnőni? Hogy milyen nehéz valakinek, aki mindenkiről akaratlanul is tud mindent, megtalálni a módját, hogy értelmesen ki tudja fejezni magát? Asszem ezért is vagyok ilyen kellemetlen ember, mindig arra vártam, hogy engem hallgassanak meg végre, ne nekem keljen meghallgatnom az ötezredik embert is, amint azon morfondírozik, hogy vajon megfelel-e másoknak. Ez a legdurvább! Az emberek túlnyomó része azon agyal, hogy hogyan jusson minél kevesebb bajba, hogy hogyan kerülje el mások utálatát vagy lenézését. Nem azt, hogy hogyan érjen el elismerést. Nagy ám a különbség a kettő között! Teljesen más az a két emberfajta, mint akit az előbbi, és mint akit az utóbbi motivál.

De ez a napló (vagy mi az Isten ez) lesz az én szócsövem! Az sem érdekel, ha senki sem látja, legalább kiírom magamból az ideget.

A legegyszerűbb az lesz, ha kronológiai sorrendben kezdünk neki a dolgoknak. Pontos időket, igazi neveket (főleg a sajátomat!), illetve helyszíneket jobb, ha nem írok le, azt hiszem, ennek az okát nem kell magyarázni.

Tehát.

Majd 30 éve születtem egy kis vidéki város kórházában és amikor először meglátott, édesanyám könnyeivel küszködve így köszöntött:

- Szia Rin, Isten hozott! Kívánom, hogy az életed különleges legyen!

Születésem napját többször is elmesélte nekem, de soha, egyetlen alkalommal sem gondolt másra, mikor ezek a szavak elhagyták a száját. Igen, meglehetősen érzékeny, őszinte és empatikus nő volt, és ezt azzal is vállalta, hogy ilyen zavarba ejtő dolgokat mondott ki hangosan. Nagy hasznára vált mindkettőnknek a természete, mert kívánsága maradéktalanul teljesült. Csak neki köszönhetem azt, hogy nem veszítettem el az eszemet. És valószínűleg azt is, hogy még mindig élek.

- Rin -

Érdekes dolog történt velem a minap. Miközben e-mail-eimet olvassgattam - pontosabban miközben a szokásos spam halmazt takarítottam el - egy olyan levélre bukkantam, amit más éppeszű ember talán el sem olvasott volna. A következő képpen volt megcímezve: "Mások gondolatainak naplója". Én aztán tényleg nem szoktam kinyitni egyetlen olyan levelet sem, amelynek nem ismerem a feladóját, de ez a cím rendesen elgondolkodtatott és vagy 30 másodperc vacillálás után győzött a kíváncsiságom.

Amit pedig a levélben olvastam az minden volt, csak az nem, amire számítottam. Egy Rin álneven futó lány (hölgy?) írta, akinek, hogy is mondjam szépen, a stílusa hagy némi kivetnivalót maga után. A levelet több bloggernek is elküldte, de szerintem csak én olvastam el. Annyi állt benne, hogy a mellékelt dokumentumot tegyem közzé az oldalamon és hogy majd a jövőben küld még továbbiakat. Semmi légyszíves, vagy köszönöm. A dokumentumot elolvasva aztán nem is igazán tudtam, hogy mit gondoljak. Egy naplónak az első fejezete volt, amiben ez a nőszemély meglehetősen nagy képtelenségeket állít saját magáról. Még most sem tudom igazából, hogy ez valami vicc akar-e lenni vagy csak megőrült szegény.

Ennek ellenére nem állíthatom, hogy nem fogott meg az írás. Igazából akkora képtelenség az egész, hogy ez a tény már önmagában szórakoztatóvá teszi, így aztán úgy döntöttem, hogy egye fene, megosztom az oldalamon ezt az állítólagos naplót. Végül is elfér.

Mielőtt rendelkezésre bocsátom az irományt, először szereték tisztázni két fontos dolgot:

1. Bocsássuk meg szegénynek, ha az írásában szereplő események, helyszínek vagy szereplők véletlen egybe esnének a valóságban megtörtént eseményekkel, létező helyszínekkel vagy valóban élő személyekkel. Amúgy sem érdemes túl komolyan venni.

2. Nem szeretném, ha bárki úgy gondolná, hogy az írásában szereplő eseményeknek, helyszíneknek vagy szereplőknek bármi köze is lenne az én személyemhez. Hisz mindezt nem én írtam, ugye?

Valamint ha van BÁRMILYEN megjegyzés vagy kritika az írással kapcsolatban, azt szívesen továbbítom a szerzőnek.

- otherself -

Ezt előbb olvasd el - lehetőleg.

- a spoiler inkább a film üzenetét írja le, nem a konkrét cselekményt -

A Jégvarázs a tavalyi év legtöbbet vitatott animációs filmje volt, valószínűleg azért, mert 2013-ban nem született kimagasló, mainstream produkció a műfajban, köztük ez sem, néhány fórumon viszont átlagossága ellenére is az egekbe magasztalták, sok éles vitát kiváltva ezzel. Én magam egyáltalán nem tartom maradandó alkotásnak, de van benne valami, amire igen is jól ráhibázott és, habár ezt egyáltalán nem nehéz kitalálni, azért érdemes megjegyezni.

Először azonban arról, hogy miért is átlagos. Az utóbbi években megfigyelhettük azt a folyamatot, ahogy a Disney saját animációs stúdióját próbálja a Pixar szintjére feljáratni, egész estés CGI filmjeik színvonala kezd is látványosan fellendülni (Bolt, Tangled, Wrek-It-Ralph), habár Lasseter cégének a kreativitásától még messze vannak. Az Aranyhajban és a Jégvarázsban kezdték el használni azt a receptet, miszerint ötvözik a Pixar vizuális esztétikáját a klasszikus Disney rajzfilmek történetvezetésével (dalra fakadó szereplők, segítő állatok, hercegnő, könnyfakasztó tragédia, stb.), de azért megpróbálnak modern üzenetet csempészni a végső tanulságba. Így el is érték céljukat, ezek az alkotások olyanok, mint a már jól ismert, régi Disney alkotások, de azért mégis korszerűnek hatnak. Ezzel a módszerrel biztosra mentek, emiatt azonban se nem maradandóak, se nem kiemelkedőek ezek a filmek.

Ami miatt legtöbbször szóba került a Jégvarázs, az a Disney-től eddig meglehetősen idegen üzenet. Ha visszagondolunk korábbi filmjeikre, két ide vágó dolgot érdemes megjegyezni. Egyrészt női szereplőik soha nem voltak valami önállóak, többnyire jött egy herceg figura, aki megmentette őket, vagy csak a sors rángatta őket zsinóron. Mársrészt az elfogadás és tolerancia erényével hagyományosan csak kevés karaktert ruháztak fel, a jó szereplők is túlnyomorészt szépek voltak és fehérek. Nem mintha egy rajzfilmtől elvárás lenne, hogy ilyen érett gondolatokkal foglalkozzon, de a Disney-t története során gyakran vádolták a liberalista elvek közvetítésének elmaradásával.

A Jégvarázs viszont olyan, mintha direkt nekimenne ezeknek az ítéleteknek. A történet egy királyi lánytestvérpárrról szól, Anna a tipikus, szédült, naív hercegnő, Elsa pedig az idősebb, visszahúzódó természet, aki valami oknál fogva képes mindent jégbe borítani, emiatt nem is mer mutatkozni mások előtt, fél felvállalni a képességét. A két főszereplő sorsa egyáltalán nem a megszokottak szerint alakul: Anna hatalmas pofára esést produkál saját üresfejűségének köszönhetően, Elsa pedig titkolózása miatt olyan nagy bajokat okoz népének, amit sok Disney gonosztevő is megirigyelne, de úgy, hogy ő közben végig jószándékú marad. Az egyetlen dolog, ami pedig helyére hozhatja a dolgokat, az a saját eltökéltségük, hogy megmentsék egymást. Hatalmas ziccer, hogy a történetben tudatosan elhelyezett férfi karaktereknek a végső megoldás szempontjából direkt nincs semmi szerepe és a testvéri szeretet kap nagyobb hangsúlyt.

Elsa szerepét, aki félelemből titkolja egyébként csodálatos képességét, egyesek egyszerűen a leszbikusság szinonímájaként fogták fel, le is tudva ezzel a film mondanivalóját. Ez a magyarázat engem nem azért zavar, mert nincs benne igazság, hanem mert leegyszerűsíti a filmet: a Jégvarázs általánosságban szól olyanokról, akik félelemben vagy szégyenben, saját, igazi személyiségét elnyomva élik az életüket. Azt üzeni, hogy csak bátran, saját hibáinkat elfogadva és felvállalva érdemes élni és az önkritika, önismeret fontosságát hirdeti. Nem arról van szó, hogy animációs filmben korábban még nem látott ideákat közvetít. Csak a Disney narratívájában, ilyen mértékben, még nem volt erre példa, ez pedig egyszerre hat meglepőnek és nagyon felszabadítónak, pont a váratlansága és a klasszikus narratíva kigúnyolása miatt éri el hatását.

Az, hogy ez a változás mennyire jelentős és milyen hatása lesz az elkövetkezendő filmekre a jövő kérdése, filmtörténeti jelentőséget nem érdemes tulajdonítani neki, de minden esetre a Jégvarázs tagadhatatlanul jó film.

Röviden: meglepően érett üzenettel megáldott, kedves, klasszikus Disney történet. Gyerekeknek biztos bejön, felnőtteket a sok éneklés és az egyszerű humor elriaszthatja.      

- Otherself -

Ezt előbb olvasd el - lehetőleg.

- lespoilerezve, nem mintha ez bármit is számítana -

A 47 ronin a filmkészítés azon klasszikus esete, amikor egy film se nem elég jó, se nem elég rossz ahhoz, hogy ne legyen végtelenül unalmas. A Need for Speed legalább gyalázatosan gyenge, így többé-kevésbé leköt, de miről szól a 47 ronin? A film a klasszikus japán történet feldolgozása, miszerint negyvenhét szamuráj bosszút áll gazdája haláláért, majd, mivel ezen tettükkel megszegik a bushido szigorú becsületkódexét, szeppukut hajtanak végre (tehát öngyilkosok lesznek). Az események tanulsága a bushido kegyetlenségbe hajló szigorúsága és a becsüet fontossága hivatott lenni, ezt a film narártora, meg a szereplők is jól a néző szájába rágják.

A gond csak az, hogy ezt a film hangulata és cselekménye a legcsekélyebb mértékben sem érezteti. Persze, a események nagy vonalakban változatlanok, még a szeppuku is megmaradt a végén. A gond csak az, hogy ez a film Nyugatra készült: a roninok motivációja meglehetősen idegen az amerikai és európai kultúra számára és a 47 ronin kísérletet sem tesz arra, hogy ezt megértesse nézőivel. Pontosabban felületesen és rosszul próbálkozik. Attól, hogy a színészek japánok, és hogy audiovizuálisan súlykolják a keleti motívumokat, a laikus nyugati nézőnek halvány fogalma sem lesz arról, hogy mi a fenéért örülnek annyira szereplőink annak, hogy hasba szúrhatják magukat.

Ahogy a fentiekből sejteni lehet, megint a forgatókönyvnek vannak komoly hiányosságai. Először is, ez a film miért fantasy? A fantasztikus elemeknek semmi hatása nincs a cselekményre, a boszorkányt például egyszerűen be lehetett volna helyettesíteni egy méregkeverővel. A mitikus teremtmények itt kizárólag a hatásvadász CGI effektek alapjául szolgálnak. Másodszor, miért szerepel ebben a filmben Keanu Reeves? Eltekintve attól, hogy továbbra is pocsék színész, nagyon zavaró, ahogy jelenlétével kilóg az egyébként teljesen japán szereplőgárdából. A magyarázat elég kínos, az ő karaktere adja azt a motivációt, amivel a néző könnyen azonosulhat, vagyis azzal, hogy meg akarja menteni a halott ura lányát.

Ez itt a film legnagyobb problémája: két párhuzamos cselekmény halad egymás mellett, amelyeket csak a véletlen tart össze. Egyrészt a roninok meg akarják bosszulni urukat, másrészt Reeves karaktere teper a csajáért, de a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz, csak az bosszú tárgya, meg a túszul ejtett hercegnő, mi adj Isten, pont egy helyen vannak. Keanu-t eleve utálják a roninok, mert félvér (na szerintetek ez mennyire hihető?), őt meg az ura halála egy kicsit sem hatja meg. Ez a ketősség a film szánalmas próbálkozása arra, hogy eladjon egy japán történetet egy másik, már jól bejáratott cselekmény segítségével úgy, hogy az előbbit meg sem próbálja érteni. Ezért annyira unalmas, mert a két cselekmény úgy zajlik le egymás mellett, hogy a közel két órás játékidő alatt egyik sem képes súlyt adni az eseményeknek.

Erről a filmről a Tom Cruise-os Az utolsó szamuráj (2003) jut eszembe, az is egy amerikai karakter szemén keresztül, japán színészekkel és helyszínekkel próbált egy másik kultúráról beszélni és ez egyiknek sem sikerült. Fontos megérteni, hogy a látszat ellenére ezek a filmek nem egy egzotikus kutltúráról szolnak, hanem arról, hogy mit gondolnak róluk az amerikaiak. A kettő között hatalmas különbség van.

Röviden: a klasszikus japán történet teljesen felesleges és végtelenül unalmas feldolgozása.

-Otherself-

Ezt előbb olvasd el - lehetőleg.

enyhén spoileres, a vége poént nem lövöm le, csak jellemzem, plusz jelenet leírás

Ilyen az, amikor tökéletesen eltalálják egy film címét. Bruce Robertson (James McAvoy) skót rendőrnyomozó, aki kollégáival a hamarosan várható előléptetésért versengenek. Bruce módszerei nem éppen visszafogottak, mindenkin gondolkodás nélkül átgázol, módszeresen lejáratja versenytársait úgy, hogy közben egy tucat életet tesz tönkre. Mindeközben egyfolytában vedel, kokózik, akit csak tud megkefél és igyekszik irgalmatlanul menőnek tűnni.

A film nagyon erősen nyit, Bruce tabukat nem ismerő pofátlansága, McAvoy ijesztően hiteles játékával azonnal leszögez. Mindig is sejtettem, hogy McAvoy-ban van potenciál, de ebben a szerepben annyira karakteres és gazdag amit előad, hogy nem is értem mi a francért maradt el az Oscar jelölése (ja persze, mert a film angol, én kérek elnézést). A film első pár percében még olyan embernek tűnik, aki nem éppen megnyerő stílusa ellenére is hatékony rendőr, ám hamar kiderül, hogy nem csak a magáról kialakított kép, de a munkabeli teljesítménye is hazugság. Hamar leesik, hogy tökéletes felesége és lánya igazából elhagyták, a rábízott ügyekkel egyáltalán nem foglalkozik, ráadásul meglehetősen komoly pszichés problémákkal küzd.

A Filth egyik legnagyobb erőssége, ahogy ez a valószínűleg mindenki számára ismerős, hazugságokkal és gerinctelenséggel fenntartott image fokozatosan és természetesen összeomlik. Azért találó a film címe, mert a főszereplőt tényleg csak a mocsok tartja össze. Olyan az egész ember, mintha sár tapasztaná össze, ez pedig történetileg és képileg is erősen kifejezésre jut. Egyrészt Bruce képtelen mit kezdeni az olyan tiszta dolgokkal, mint az asszony hálája, akinek megpróbálta megmenteni a férjét, az egyetlen barátjának nevezett ember közeledése, vagy a látszólag egyetlen épp eszű kollégájának (Imogen Poots) a törődése. Másrészt képileg a film nagyon stilizált (Guy Ritchie enyhén finomított képi világát hozza), a hallucinációs jeleneteket rossz érzés nézni, a valóságban meg csöcsök, pöcsök, nyál, vér, izzadtság és mocsok minden mennyiségben.

Ami viszont abszolút megkoronázza a filmet, hogy minden stilizáltsága és elsőre viccesnek ható jelenetei ellenére mennyire hiteles és logikus marad. Ez McAvoy játéka mellett a forgatókönyvnek köszönhető. Van például egy jelenet, amiben Imogen Poots karaktere szembesíti Bruce-t valódi, romlott énjével, ami alatt pusztán a színészek játéka és a dialógus sorai elérik azt, hogy a két karakter négy és fél perc alatt, teljes hiteleséggel váltakozva előadják a zaklatott, fölényes, pánikba esett, ijedt, őszinte, hazug, dühös, aggódó, cinikus, megértő és flörtölő emberi állapotokat. Nem, nem hagytam ki semmit, háromszor visszanéztem.

Az egyetlen említésre méltó negatívum talán a végső csavar amely, habár McAvoy karakterét nem hitelteleníti el, hozzá sem tesz sokat, ezért nem igazán értettem, hogy mért próbálták ilyen hatásosan előadni. Ez azonban nem befolyásolja a film minőségét.

Röviden: A Filth egy veszettül szórakoztató karakterdráma, amely egyszerre tragikus és komikus, de leginkább ijesztően hihető és mocskos.

-otherself-

Ezt előbb olvasd el - lehetőleg.

Videojátékról készült filmek kapcsán gyakran felmerül a kérdés, hogy általában ezek a filmek miért nem jók? Erre elég egyszerű a válasz, csak ezt nem szokták felismerni: a videojátékok története nem jó, többnyire filmek által már elhasznált kliséket használnak. Elfelejtjük azt az egyszerű tényt, hogy a játékok nem azért ragadják el az embert, mert érdekes vagy eredeti dolgok történnek bennük, hanem mert részesei lehetünk olyan eseményeknek, amelyeket korábban csak kívülről szemléltünk. Ez ad súlyt az ábrázolt világnak. Pont ezért nincs is rá nagy szükség, hogy egy játék olyan szinten kidolgozza a törtnetét, mint egy (jobb) film vagy egy (jobb) regény, csak aztán a videojáték adaptációknál felháborodik a rajongó, hogy miért nem hat ugyanúgy a nagyvásznon, mint a monitoron. Anno például nem tudom mit vártunk a Tomb Raider filmtől, mert azoknak a játékoknak éppen, hogy csak van története, az is azt sugallja, hogy Lara Croft egy adrenalin függő pszichopata, aki az élvezetért még ölni is képes.

Azonban mindezzel nem lenne probléma, ha az ilyen filmekhez épkézláb forgatókönyvet írnának, ami visszaadja a játék által ábrázolt világ hangulatát. Ezt szerintem két dolog akadályozza meg, egyrészt nincs túl sok olyan játék, ami komolyan megihletne egy írót, másrészt erre nincs is szükség, mert a játékfanatikusok egy része úgyis megnézi a filmet. A filmjog üzlet kezd röhejes méreteket ölteni Hollywoodban, ennek legkirívóbb példája pedig a Need for Speed, amihez az Electronic Arts gyakorlatilag eladott három szót. De most komolyan. Mi van a Need for Speed brand-ben a címén kívül, ami a például a Fast and Furious sorozatban nincs? Ez egy sima bosszúfilm szexi verdákkal és csajjal, plusz tesókkal meg poénokkal. Ha nem az lenne a címe, hogy Need for Speed, akkor eszünkbe se jutna a játéksorozat. De persze nyilvánvaló a dolog, Need for Speed license plusz Aaron Paul plusz kocsik egyenlő pénz, nem történt itt semmi új vagy meglepő.

A film pedig olyan, mintha beleszartak volna egy kalapba, amire ráírták, hogy Need for Speed ™. Ezt nem lehet szebben mondani. Az hagyján, hogy a történet egészét öt perc alatt ki lehet találni, de még a sablon is rosszul van előadva. A fő gonosz teljesen hiteltelen és szinte már komikus, Aaron Paul hozza a Breaking Bad-es világfájdalmát – ami itt az események súlytalansága miatt ripacskodásnak hat - meg bénán menőzik, a tesók fájdalmasan erőlködnek, hogy viccesek legyenek, még az autós felvételek sem túl izgalmasak és mindez indokolatlanul hosszú, tele felesleges jelenetekkel. A film egyetlen pozitívuma a szexi Mustang, meg a még szexibb Imogen Poots, de a filmet egyik élvezetéhez sem szükséges megtekinteni. Talán ha nem szinkronizálták volna le Aaron Pault, nem aludtam volna el a vége felé.  

Röviden: unalmas, és még csak nem olyan is látványos verdapornó menő kocsikkal és csajjal. Ne adj ki érte pénzt, ha nem akarsz agyhalált elszenvedni.  

-Otherself- 

Az internetnek köszönhetően sokan próbálkoznak filmkritika írással. Ezzel nincs is semmi gond, mert habár emiatt sok meglehetősen rossz írás születik, legalább könnyebb felismerni, hogy milyen hibákat vétenek leggyakrabban a kezdő kritikusok.

Szerintem az átlag kritikusokkal az a legnagyobb gond, hogy nem tudják megindokolni a véleményüket. Sokszor látni, hogy olyan oldalakon, ahova rendszeresen visszatérnek az olvasók vagy nézők, hogy a szerző rendszerint ráérez arra, hogy a közönség miért értékeli az aktuális művet, de ezt nem mindig tudja megmagyarázni. Ilyenkor alakulnak ki az oly gyakori, értelmetlen internetes komment viták, amikor valaki megpróbálja megcáfolni az írás igazát, de a szerzőhöz hasonlóan a hozzászóló sem képes érvelni az igaza mellett.

Az internetes vitáknak eleve problémája, hogy az eszmecsere lassú, a személyes jelenlét hiánya miatt pedig nincs benne kellő tisztelet, ráadásul az, hogy kinek milyen film tetszik az egyik legszubjektívebb dolog a világon. Így aztán felmerülhet a kérdés, hogy akkor minek olvasnak az emberek kritikát? Ha mindenkinek más tetszik, akkor minek próbálja valaki arrogánsan meggyőzni a nézőket arról, hogy mit nézzenek? Ez utóbbi kérdést egyszer így nekem szegezték, de akkor nem tudtam rá válaszolni. Azóta rájöttem, hogy a kérdés eleve rossz. A kritikusok nem meggyőzni akarnak másokat arról, hogy mit nézzenek – persze, vannak sajnos ilyenek is –, hanem azoknak akarják megmagyarázni, hogy miért jó egy film, akiknek eleve tetszett. Azért olvassuk a hozzáértőbbek véleményét, mert szeretnénk megérteni, hogy miért szeretünk, vagy nem szeretünk valamit és ezzel is jobban megismerjük önmagunkat.

A kritika gyakorlatiasabb haszna, hogy az ember el tudja dönteni, mire érdemes időt és pénzt áldozni. Fellépett itt azonban manapság egy alternatíva, a pontozás, mely segítségével gyorsabban lehet a temérdek film közül válogatni. Az ember manapság csak fellép az iMDB-re és már el is tudja dönteni, hogy mit néz a hétvégén. Én nem mondom, hogy nem nézek iMDB pontokat, de azért egy olyan szám alapján, amit egy halom random ember hajított össze, nem lehet megállapítani egy film minőségét. Például amikor ezt írom, a Sötét Lovag (2008) és a Ponyvaregény (1994) mindkettő 8.9 ponton áll. Nem mintha bármelyik filmmel is bajom lenne, de mégis hogy lehet őket úgy összehasonlítani, hogy egy tízes skálán ugyanolyan pontot érjenek el? Mi alapján, milyen szempontok szerint? Ez a szám legfeljebb annyit árul el, hogy a saját ízlésünk egybe esik-e a tömegekével, de a filmről semmit nem mond. Éppen ezért én soha nem adnék pontszámot egy filmre - habár régebben volt rá példa -, mert nem jelent semmit. Ha valakit tényleg érdekel egy film, inkább olvasson utána.

A filmkritika legfontosabb szabálya: ez a legszubjektívebb írói műfaj, amiben a legobjektívebben kell írni. Érten ezt úgy, hogy bármennyire is próbálkozol, úgyis megvan a magad véleménye a filmről, amitől nem tudsz elvonatkoztatni. Nem szeretem, amikor valaki megpróbál teljesen pártatlan lenni és a film minden egyes részét (színészi játék, rendezés, forgatókönyv, stb., ráadásul mindet külön kezeli) szigorúan sorra veszi, ilyenkor a kritika unalmas és érdektelen. Engedni kell magunknak, hogy arról írjunk, ami megfogott a filmben, mert úgyis csak arról tudunk érdemben értekezni és valószínűleg pont attól érdekes az alkotás. Erről viszont minél objektívebben kell írni, meg kell indokolni a véleményünket, mert különben mások nem értik meg és nem fogadják el.

Azok a kritikák tehát, amelyeket itt közlök, elég önkényesek lesznek. Nem fogok mindent sorra venni egy filmben, arról írok, amit érdekesnek találtam benne, sőt, lehet, hogy magáról a filmről nem is nagyon fogok, hanem inkább egy hozzá kapcsolódó trendről. Pontozni nem fogok, de egy rövid összefoglalót írok, mert a kifejtésben nem fogok szívbajosodni a spoilerek miatt. Inkább ne olvassák el, de nem fogom kerülgetni a történeti pontokat, ha az okfejtésemhez szükségem van rájuk.

Félre értés ne essék, nem gondolom magamat – klasszikus értelemben vett - filmkritikusnak, nincs is meg hozzá a képzettségem, viszont bízom abban, hogy vannak olyan meglátásaim filmekkel, különösen történetvezetéssel kapcsolatban, amelyek nem minden embernek jutnak eszébe. Remélem, mindenki talál majd itt magának valami érdekeset! És kérem, tessék vitatkozni!

-Otherself -

Pár hónapja történt, hogy ismét ránéztem erre a blogra és visszaolvastam korábbi bejegyzéseimet. Meglehetősen kínos élmény volt. Nem mintha bánnám, hogy anno belekezdtem, ott és akkor szükségem volt rá. De visszaolvasni az akkori, nyersen őszinte, depressziós gondolataimat elég zavarba ejtő volt. Azért, hogy tanuljak a hibáimból, és talán egy kicsit tiszteletből is, újraolvastam mindegyiket, mielőtt egyesével kitöröltem őket. Meg persze azért is, mert nem találtam olyan opciót, mely segítségével egyszerre többet is kijelölhettem volna. Egy megtisztulási rituáléhoz hasonlatos folyamat volt. Egyszerűen azért töröltem ki őket, hogy továbblépjek.

Azonban nem ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy újra elkezdek írni. Ez az elhatározás már régebben megszületett, amikor végre rájöttem, hogy miről és hogyan akarok értekezni.

A régi blogom stílusából kiindulva, talán azt várja a visszatérő olvasó, hogy megtudja, mi történt velem az elmúlt években, amíg távol voltam az oldaltól. Tény, hogy lenne miről szólni. Történtek változások a családban, a tanulmányokkal kapcsolatban és egyéb más téren is. Volt pár meghatározó pillanat, melyek egy bizonyos irányba terelték a meggyőződéseimet. Voltak jó momentumok, melyeknek köszönhetően fontos dolgokat ismertem fel. És voltak olyanok is, melyeket senkinek nem kívánok. De az egyik dolog, amire rájöttem: vannak dolgok, amelyekről az ember nem beszél ilyen nyíltan, ilyen nyilvános fórumon. Nem azért, mert tiszteletlen, hanem mert nem ez a legmegfelelőbb formája. Egyik célom az, hogy megtaláljam ezt a megfelelő formát.

Na de ennyit a homályos felvezetésről, térjünk a lényegre. Az ok, hogy miért pont most kezdtem el újra írni az egyszerűen az, hogy mostanra tanultam meg a tízujjas gépelést. Egyelőre még nem megy valami jól, ebben a bejegyzésben is volt egy halom félreütésem és elég lassú is vagyok, de legalább azt már vakon is tudom, hogy melyik gomb hol van. A magyar billentyűzet egyébként katasztrofális, nagyon zavaró, hogy csak a jobb kisujjra öt ékezetes gomb jut, ezek hiányában már két hónappal korábban megtanultam volna. Vagy ha jobban lenne leosztva, bár nem tudom, hogy jobban is meg lehetett-e volna oldani.

A blogom egyik célja, hogy megtanuljak minél gyorsabban gépelni, de ez inkább csak mellékes. A lényeg, hogy az írást gyakoroljam. Mostanra meggyőződtem arról, hogy amit a legjobban szeretnék csinálni, ahhoz meg kell tanulnom minél jobban írni, bár ennél pontosabban ebbe egyelőre nem szeretnék belemenni. Ezért aztán, terveim szerint, két féle dolgot lehet majd itt találni: filmkritikát és általam kitalált történeteket. Az előbbi adja magát, ebben már van némi tapasztalatom, bár a formája nem lesz éppen szokványos, ezt még egy külön bejegyzésben majd kifejtem. Filmkritikát megpróbálok minél gyakrabban írni, az viszonylag könnyen jön, a történetek jóval ritkábban lesznek. Nem azért, mert kevésbé fontosak, sőt, azok a legfontosabbak, hanem mert azokat nagyon alaposan akarom megírni, minél kevesebb hibával. Elég személyesre és sokatmondóra tervezem őket és szeretnék meggyőződni róla, hogy ez sikerül is.

Egy másik fontos dolog, amire az utóbbi időben rájöttem, hogy csak ritkán szabad megígérni dolgokat. Nem azért, mert nem betartani dolgokat tiszteletlenség, hanem inkább mert a szavahihetőség talán a legfontosabb emberi erény. A kettő között nagy a különbség. Ezért aztán okulva korábbi hibámból nem is ígérem meg, pontosan milyen gyakran írok ide, annyit ígérhetek, hogy minél gyakrabban. Ez többnyire az ihlettől függ. Meg hogy mennyi érdekes filmet látok.

Végül pedig potenciális olvasóimtól csak annyit szeretnék kérni: ha bármi gondolatotok támad az itt olvasottakkal, kérem, osszátok meg velem. Már rég túl vagyok azon, hogy magamra vegyem, ha valakinek az ízlése eltér az enyémtől és emiatt nem ért egyet a véleményemmel. A kritika pedig a legfontosabb dolog, aminek a segítségével fejlődhetek.

Előre is köszönöm mindenkinek a figyelmét!