Előszó filmkritikai nézeteimről.
- spoiler minimális, viszont pár jelenetet teljesen leírok -
Az utóbbi időben, mikor is meglehetősen sok látványfilm került a mozikba, felfigyeltem arra, hogy laikus nézők hogyan és mi szerint értékelnek blockbustereket a különböző fórumokon. Az olyan nagyköltségvetésű filmek, mint pl. az Amerika Kapitány: A tél katonája, A csodálatos Pókember 2 vagy a tavalyi Tűzgyűrű látszólag aszerint osztják meg az embereket, hogy ki mennyi logikai hibát talál a filmben és hogy milyen mértékben tolerálják azokat. Ilyenkor lehet olyan véleményeket olvasni, hogy ez meg ez a film hülyeség, mert ami történik benne az teljesen röhejes, majd jön az ellenvélemény, hogy ez látványfilm, nem kell gondolkozni rajta. Én szeretném azt hinni, hogy ennél még a legegyszerűbb cirkuszfilm is bonyolultabb és több faktor alapján megítélhető ha az ember megpróbál jobban belegondolni abba, hogy az mit akar elérni. Heti szuper-mega-giga-hiper agyeldobós premierünk, a Godzilla tökéletes alkalmat kínál arra, hogy kifejthessem, mi határozhatja meg egy látványfilm esetleges értékeit a történeten felül. Következzék tehát egy jó részletes magyarázkodás.
Essünk túl gyorsan a legnyilvánvalóbb dolgon, tény, hogy a Godzilla Achilles-ina a történet. Nem fájdalmasan rossz, inkább csak bántóan sablonos: Bryan Cranston az őrült tudós, akire senki nem hallgat; Aaron Taylor-Johnson a tudós kételkedő katona fia, aki végül kénytelen igazat adni apjának és harcba szállni; Elizabeth Olsen a káoszban is csak a családjáért aggódó anya; Ken Watanabe a mindenről-tudtam-de-már-bánom-hogy-eltitkoltam szakértő; David Strathairn a hülye döntéseket hozó amerikai kormány helyi képviselője. Sok kiváló színész szerepel a filmben, csak azt nem tudom, hogy miért, mert annyira unalmasan sablonos minden szerep, hogy nem is tudnak semmi érdekeset kihozni belőlük. A játékidő első felében rengeteget magyarázkodnak és drámáznak anélkül, hogy valami izgalmas történne, meglehetősen le is ül a film, de szerencsére, ahogy haladunk a vége felé, szabályos ütemben, egyre jobban felpörög a hangulat. Továbbá az ilyen történeteknél megszokott, bárgyú áltudományosság és mérhetetlen mennyiségű logikai hiba is jelen van, ami nem zavaróbb, mint más filmeknél, kivéve talán a utolsó jelenetet, ami elég komolyan beleront a hangulatba.
Aki miatt mégis érdemes megnézni a filmet az Gareth Edwards, a rendező, aki a Godzilla előtt egyetlen egészestés mozit rendezett, az alacsony költségvetésű, mégis nagyon hatásos óriásszörny filmet, a 2010-es Monsters-t. Edwards gyakorlatilag erre született és szerencsére ez azon ritka eset, amikor a stúdió hajlandó volt egyetlen független film után hozzáértő emberre bízni egy ekkora projektet. Félreértés ne essék, nem hinném, hogy klasszikus rendező válna belőle (a Monster története sem volt valami kiemelkedő), csak egy, specifikus dologhoz ért, de ahhoz nagyon: képes pusztán képi világa segítségével elérni az óriásszörnyes filmek legizgalmasabb hatását, hogy az ember reménytelenül kicsinek, tehetetlennek és elkeseredettnek érezze magát a természettel szemben, teszi ezt ráadásul teljesen tudatosan. Most pedig megpróbálom minél jobban elmagyarázni, hogy miből gondolom mindezt.
Kétféle képen lehet CGI technológiával filmet csinálni, vagy kitalálunk egy koncepciót, ami elegendő indokot ad arra, hogy pusztán a technológia teljesítményével ámulatba ejtsük a nézőket, vagy pedig a technológiát rendeljük alá egy hangulat vagy téma kifejtésének. Az előbbi kategóriába tartoznak például a Transformers, az Avatar vagy a Tűzgyűrű, melyek tényleg csak azt akarják elérni, hogy valami gigászit, szemkápráztatót, nagyot és bámulatosat mutassanak, gyermeki ösztöneinkre próbálnak hatni. Nem ítélem el ha valaki erre kíváncsi, de szerintem ezek a filmek olyanok, mint a bűvész trükkök: ha egyszer rájössz, hogyan működik, akkor a trükk önmagában többé nem fog lekötni, próbálkozásuk pedig, hogy minél gigászibbnak hassanak, erőltetetté teszi őket. A második kategóriába tartozik például a Gravitáció, amely az első olyan 3D film, amely használta is valamire a technikát, elképesztő mélységérzete az űr végtelenségét, ezáltal a helyzet reménytelenségét hivatott érzékeltetni, a nézőben ösztönösen, tudat alatt ébreszt pánikot. Fontos tisztázni, hogy az itt felhozott filmek mindegyike tégla egyszerű történettel van megáldva és csak úgy hemzsegnek a logikai hibáktól, de nem (csak) ez határozza meg élvezhetőségüket, hanem a látványrendezés belső, laikusok számára talán nem egyértelmű hatásai.
A Godzilla az utóbbi kategóriába tartozik, a szörnyek pusztítása, tisztelettel adózva az eredeti, 1954-es japán filmnek, az ember pusztító hajlama által feldühített természet elleni félelem képi kifejezése, az ember tehetetlensége és erre adott pánikreakciója az a koncepció, melynek a látvány alá van rendelve. Ugyan a Tűzgyűrű szintén óriásszörnyes film, elfelejtette ezt a koncepciót, az emberiség - amely egyébként mintha hiányozna a történetből - hatékonyan szembeszáll a szörnyekkel, gyorsra vágott, nem létező kamera által körbepásztázott, hosszan elnyújtott, színes küzdelmek teszik ki a játékidő nagy részét, melyekben mindenféle kütyükkel felfegyverzett, badass robotok állják a sarat és a küzdő felek teherhajókat vágnak egymáshoz, csak mert olyat még nem látott az ember. Gareth Edwards filmje máshogy van felvéve és másra is fókuszál. Godzilla megérkezik a San Franciscói öbölbe, lassan, méltóságteljesen kiemelkedik a vízből. Ez az egyetlen mozdulata óriási kavalkádot okoz, két hadihajó felborul, egyik pánikszerűen tüzel, véletlen eltalálja a katonáktól és menekülő civilektől zsúfolt Golden Gate hidat, mire kitör a káosz, egy iskolabusz sofőrje próbál lehajtani a hídról, több tucat embernek kell elugrania előle, a gyerekek sikítoznak. Miután mindezt ráérősen megmutatták, csak azután kezd el Godzilla ténylegesen pusztítani, de akkor sem azért, mert olyan nagyon zavarná a tucatnyi tüzelő tank, repülő és katona, egyszerűen csak az útjában van a híd. Következő mozdulata, hogy letépi a híd egyik függesztését, erre aztán megint egy sornyi pánikreakció következik, és a film nagy része így is van megrendezve: az egyik szörny tesz egy számára teljesen triviális mozdulatot, majd részletesen bemutatják, ahogy ennek hatására emberek ezreinek megy tönkre az élete. Erre nagyban rásegít a kamerakezelés, a szörnyek mozdulatait többnyire látványos, állókamerés totálban mutatják, majd ennek következményeit az ezt elszenvedő emberek kézi kamerával felvett, homályos és csak részleteket látó szemszögéből, mely beállítások a Cloverfield képi megoldásaira emlékeztetnek. Miután az épp aktuális pusztításnak vége, jól bevilágított, lassan pásztázó helikopteres totálból szemlélhetjük meg a város romjainak szívszorító látványát.
Sokan B filmes megoldásnak és logikailag könnyen kikezdhetőnek találták, hogy a szörnyek nem az emberekkel küzdenek, hanem egymással, szerintem viszont ez is csak azt a tehetetlenséget erősíti, amit a rendezés sugallni akar, ezek a szörnyek úgy vannak az emberrel, mint mi a hangyákkal, legfeljebb csak idegesítik őket, egyetlen jelenet van a film végén, amikor egyikük egyáltalán hajlandó ránézni a főszereplő katonára és ezért a "kiváltságért" is keményen meg kellett küzdeni. A szörnyek csak egymást tartják ellenfélnek, ennek megfelelően a végén kicsit túlzásba is viszik azokat a felvételeket, melyeken egymást tépik a felhőkarcolók között, a CGI viszont annyira jó minőségű, hogy a lények teljesen organikusnak, ezáltal úgy hatnak, mintha tényleg ott lennének, kevésbé hatásvadász, mint más filmek trükk felvételei.
Mindezek segítségével azt érik el, hogy a baromi átlagos történetével indító film a vége felé haladva egyre gyakrabban tartalmaz lélegzetelállító, gyomron vágó képeket, mint például: a felülről mutatott, elakadt autósztráda és az ott kialakult pánik; a folyón leúszó, lángoló tankroncsok; a vasúti híd alatt elhaladó szörny, majd a lángoló vonat; az égből tehetetlenül lezuhanó vadászgépek és a katapultáló pilóták; az atomenergiát uzsonnaként elmajszoló rémségek; végül a film csúcspontja, amikor a bombát hatástalanítani 10.000 méterről leugró katonák a vastag felhőréteg után vérfagyasztó zenére érkeznek meg a szörnyek által épp lebontás alatt álló városba és a néző szinte hallja a katona gondolatát, akinek a szemszögéből mindezt megéljük: "a pokolba érkeztem b***dmeg!".
A Godzilla tehát olyan film, amely egy érdekes forgatókönyvvel akár klasszikus is lehetett volna, így viszont "csak" annyit ér el, hogy tudatos rendezése segítségével megmenti átlagos történetét és olyan látványvilágot biztosít, amely a cirkuszi látványosságon kívül zsigeri élményt is ad, ami manapság nem gyakran fordul elő. Ha valaki fennakad a történet logikai hibáin, az tényleg nem lesz képes élvezni, én személy szerint úgy vagyok vele, hogy ha nem lenne ilyen jó a rendezése, valószínűleg engem is zavarna a egyéni drámák súlytalansága vagy hogy a főszereplő nagyon erőltetetten sodródik bele az eseményekbe, viszont mindez nem rosszabb, mint más ilyen filmekben, annyi ilyet láttam már, hogy nem is kell figyelnem mi történik, a látvány élvezetének pedig nem állja útját. Természetesen örültem volna, ha több időt szánnak a karakterek kidolgozására - de emiatt nem fogom letagadni, hogy ez az év eddigi leglátványosabb filmje.
Röviden: bénítóan sablonos katasztrófafilm történet, a Gravitáció óta a legjobb látványrendezés.
- otherself -
