Előszó filmkritikai nézeteimről.
- spoiler nincs, de célzás van -
A Pókember reboot körül kialakult viták többnyire arról szólnak, hogy ki melyik széria főszereplőjét preferálja. Én személy szerint jobban szerettem Tobey Maguiret a szerepben, egyszerűen jobb színésznek tartom, mint Andrew Garfieldot. Előbbinek mindig azt rótták fel, hogy nem volt elég vagány és túl sokat nyavalygott, nosza több indok nem is kell, 5 év elteltével máris itt az újrázás, kit érdekel, hogy az eredeti három filmen nem nagyon kell javítani és hogy mostanában kb. havonta adnak ki képregényfilmet.
A csodálatos Pókember 2. tényleg tudja, hogy miben akar eltérni a régebbi trilógiától. Az új Pókember szórakoztatóbb, egyfolytában viccel, nagyon laza, akrobatikus mozdulatai pedig pokolian látványosak. Az első akciójelenet alapján a film egy olyan történetet ígér, amely a mostanában trendi, éjsötét komolysággal megáldott szuperhős filmekhez képest könnyed és stílusos, amely tényleg olyan mozi élményt nyújt, amin egyáltalán nem kell gondolkozni, csak a nevetéstől és izgalomtól tátott szájjal élvezni. Meg is vannak az ehhez szükséges elemek: a gonosz karakterek vagy nevetségesen őrültek (Jamie Foxx) vagy teljesen pszichopaták (Dane DeHaan és Paul Giamatti), gyerekesen szórakoztatóak és a színészek élvezetesen túljátsszák őket; a humor többé-kevésbé működik, de legalábbis sajátos ízt ad Pókembernek; az akciójelenetek pedig nagyon látványosak, habár a fizika törvényeit olyan mértékben veszik semmibe, ami még egy ilyen filmben is túlzás. Ezen karakterjegyek segítségével egy hangulatos, vagány film készülhetett volna.
A probléma viszont nem a Pókemberrel van, hanem Peter Parkerrel. A film legsúlyosabb hibája, hogy közel két és fél órás játékidejének több mint a felét Peter és Gven szeret- nem szeret drámája teszi ki. A jelenetek borzalmasan vannak összevágva, amikor a baromi pörgős verekedésekről a két főszereplő agonizálására váltanak az olyan érzés, mint amikor egy erős fékezés után az ember lefejeli a műszerfalat. Katasztrofális a ritmus, az egyébként is kevés Pókember jelenetet még a vége felé is ketté vágják a teljesen érdektelen love storyval. Mert bizony nem csak hogy sok a dráma, de még rossz is. Kezdem úgy hinni, hogy Garfield talán mégsem annyira rossz színész, mert azok a párbeszédek, amiket a szájukba adtak, még Emma Stoneból is kihozták az idiótát. Közös jeleneteikben annyira fájdalmasan béna amit előadnak, hogy a mozi a homlokcsapkodásomtól visszhangzott. Nem tudom, hogy a szinkron mennyit tett hozzá az élményhez, de néhány mondatuknak még értelme sem volt, hosszan és kínosan évődnek egymással, a szál vagy két órán keresztül nem halad sehova sem és olyan, mintha nem is lenne semmi köze a film többi részéhez.
És erre még a befejezés is rátesz egy lapáttal. Maga a jelenet is, ami a csattanót tartalmazza, hülyén van kivitelezve, ráadásul a rosszul előadott dráma miatt nem csak hogy hatástalan, de még idegesítő is. De ez érződik a film egészén : nagyon erőlködtek, hogy hatásosak legyenek, de se eredeti ötlet, se kreativitás nem volt hozzá. Végső soron pedig az akció lazasága sehogy sem fért meg a komolynak szánt szerelmi szállal, ettől pedig a film pont olyan tudathasadásosnak hat, mint Peter Parker és az ő hősi alteregója.
Röviden: vagány, de kevés akciójelenet, sok és idegesítő dráma.
- otherself -
