Mint azt már néhányan tudják rólam, van ez a hobbim, hogy mérhetetlen mennyiségű anime sorozatot nézek. Sokszor eszembe jutott már, hogy rendszeresen írni kéne róluk, de be kellett ismernem, hogy nem is szeretnék, és nem is érdemes. Azt hittem, hogy ez talán azért van, mert a műfaj itthon nem kifejezetten népszerű, igazából a magyarázat azonban sokkal egyszerűbb: a legtöbb ma futó sorozat egyszerűen értékelhetetlen és ezért felesleges lenne komolyabb mennyiségű időt rááldozni az értékelésükre.
Tavaly jött rám az a szokás, hogy a negyedévenként induló, szezonális, 30-40 sorozat nagy részét elkezdem nézni és addig folytatom őket, amíg úgy érzem, hogy érdemes elindítani a videót. A nyári szezon foglalt le legjobban, időközben körülbelül 10 sorozatot hagytam félbe belőle és így is 26-ot sikerült befejezni. Ez a tény viszont nem a sorozatok minőségéről árulkodik, mint inkább az én fanatizmusomról, ugyanis ebből a 26-ból 3 olyan volt, amire azt mondanám, hogy rendben volt, de megtekintésre egyiket sem lennék képes ajánlani.
A japán animációs sorozatok gyártása olyan, mint a Hollywoodi tömegfilmeké, azaz iszonyatos mennyiségben csinálják, az átlag színvonal viszont nagyon alacsony, mert a produkciók fájdalmasan egyformák és képtelenek kockázatot vállalni. Hiába próbálnak a rajongók amellett érvelni, hogy az anime színes, változatos és érett médium, ha egyfolytában olyan tendenciákkal kell szembenéznie a nézőknek, mint:
- a női karakterek felháborítóan szexista és hímsoviniszta ábrázolása;
- a nagy számú szereplők felületes vagy egyáltalán nem létező ábrázolása;
- a motivációk teljes hiánya;
- a halmozott, kötelező fordulatok a cselekényben, melyek egyáltalán nem meglepőek;
- a hangulat hirtelen és indokolatlan váltakozása.
Ezek rendkívül amatőr problémák, még akkor is, ha a kulturális különbségekből fakadó ízléskülönbségeket figyelembe vesszük és sajnos az tavalyi sorozatok minimum 70%-a tartalmazta a fenti problémák legalább egyikét. A legtöbb műsor alapötlete elég megkapó, mert a történetek kiinduló szituációja még a hétköznapi környezetbe helyezett sztoriknál is elég szokatlanok. Ennek köszönhetően jöttek létre a tavalyi nagy csalódások, mint például tavasszal a No Game No Life, ami hiába nagyon kreatív és érdekes, ha közben a túlnyomorészt női szereplőgárda nemes egyszerűséggel kurvás, vagy nyáron a Tokyo Ghoul, ami hiába igyekszik minél zsigeribb élményt nyújtani, ha egyszer a karakterei egy vakondtúrásnál is érdektelenebbek. Az sem kifejezetten bíztató, hogy a mangaadaptációk túlnyomó részét nem is fejezik be és még csak ígéret sincs rá, hogy valaha folytatják őket.
Most jöhetne a logikus kérdés, hogy akkor mégis mi a jó fenéért foglalkozok ennyit ezzel? A válasz pedig pont az, ami műfajtól és minőségtől függetlenül az összes anime morális alapja: a kitartás. Az általam eddig megtekintet sorozatokból még eggyel sem találkoztam, ami ne a szereplő/szereplők eltökéltségéről vagy annak a mibenlétéről szólt volna, számomra pedig ez rendkívül szimpatikus és magával ragadó. Rengeteg szeméten kell átgázolnia az embernek hogy valami fogyaszthatót találjon, de ez a makacs elszánztság még a gyengébb darabokban is áthatja, a kiemelkedőek viszont hihetetlen élményt nyújtanak azok számára, akiket magával ragad a történetek harsány eltökéltsége.
Na de térjünk rá végre a lényegre. Most, hogy véget ért az év, szeretném lejjebb megosztani, hogy szerintem melyek voltak idén azok a sorozatok, melyeket még egy laikus számára is érdemes megtekinteni. Számos anime volt idén, amelyet élveztem, de ezek közül is csak azok jutottak fel erre a listára, melyek a fentebb említett problémák egyikét sem tartalmazzák. Olyan kiemelkedő alkotás, mint a tavalyi Attack on Titan sajnos nem volt, de azért így is van pár, amelyekre objektíven rámondhatom, hogy jól sikerültek. A lista viszont kizárólag csak aszerint van sorba rakva, hogy én személy szerint mennyire élveztem őket, nem pedig minőségük alapján.
6. Akatsuki no Yona
Ez a remek sorozat épphogy csak bekerült ide, de nem a minősége miatt, hanem mert az története olyan átlagos (mármint animéhez képest), hogy majdnem az első rész után dobtam. Yona egy látszólag békés királyság hercegnője, akinek az apját egy este teljesen váratlanul letaszítanak a trónról (értsd: felvágják a gyomrát), ő maga pedig, hűséges testőrével karöltve, kénytelen elmenekülni. A naív és elkényeztetett lányt ezáltal hirtelen vágja arcon a rideg valóság és kénytelen kitalálni, hogy mihez kezdjen ebben az erőszakos világban.
Ebben az animében pontosan az történik, amire a néző számít. A mostanában népszerú young adult fiction regényekhez hasonlóan ez is egy felnőttéválás történet, amiben a tinédzserkor útkeresési problémáit úgy nagyítják fel és teszik érzékletesebbé, hogy a fiatal főszereplőt egy merőben szokatlan szituációba helyezik. Yona elsőre egy borzalmasan irritáló karakter, akinek korábban gyakorlatilag semmit nem kellett még magától megoldania, az azonban, ahogy kezdeti elkeseredése lassan de biztosan átvált eltökéltségbe, rendkívül érzékletesen van ábrázolva. Pedig az egész sorozat tényleg kiszámítható és tele van az animére jellemző tipikus, erős, néha túlzásba vitt karakterábrázoló jelenetekkel (pl. egyik sorsdöntő jelenet alkalmával lemetszi a haját, aminek annyira egyértelmű a jelentése, hogy felesleges lenne elmagyarázni), ami viszont szokatlan benne, hogy nagyon ráérős a tempója. Ettól elsőre unalmasnak tűnik, de pont emiatt olyan részletesen és jól átgondoltan épülnek fel a karakterek, hogy már csak az ismerettségük miatt is kíváncsi az ember a folytatásra.
5. The Seven Deadly Sins (Nanatsu no Taizai)
A fighting shounen egy borzasztóan elhasznált műfaj. Adott egy szerecsétlennek tűnő főszereplő akivel a tinédzser srácok könnyen azonosulni tudnak, kitűz maga elé egy célt és azt legyőzhetetlen ellenfelek ellenében és több száz epizódon át el is éri. Nagyon fárasztó nekik kezdeni, mert átlagban körülbelül 30 rész mire leesik, hogy érdemes-e egyáltalán végignézni. Erre jön a Nanatsu, ami cseszik a szabályokra és főszereplői már rögtön az elején hegyeket bontanak le félkézzel, amihez például a Narutónak 600 részre volt szüksége. Maradt viszont ami miatt a shounen olyan népszerű, a hosszú, részletes, vagány harcjelenetek, a harsány, érdekes karakterek és a fárasztó humor. Eredetinek egyáltalán nem lehet nevezni, viszont pörög mint egy betépett hörcsög és egyszerűen csak szórakoztató. Nagyon.
4. JoJo no Kimyou na Bouken: Stardust Crusaders
Ez volt az a sorozat idén, amit egyszerűen nem győztem hétről hétre kivárni, hogy aztán megbeszélhessük a haverokkal, hogy mi történt az aktuális részben. A JoJo elsőre egy borszaztó shounen fightingnak tűnik, de igazából egy nagyon okos stílusparódia. És pofátlan. Hihetetlenül pofátlan. Olyan jeleneteket enged meg magának, hogy sokszor már a néző érzi magát kellemetlenül miatta, ugyanakkor olyan hisztérikusan vicces, hogy képtelenség abbahagyni. A karakterek félelmetesen ostoba izomagyak, akik viszont ezt nem tudják magukról és úgy pózolnak, mintha halál menőek lennének, hajmeresztően hülye dolgokat művelnek olyan természeteséggel, hogy sokszor nem lehet eldönteni, hogy ezt most a készítők komolyan gondolták-e. És ettől zseniális: az ember csak nézi ezt a halom fogyatékost és nem hiszi el, hogy ilyen dolgok egyáltalán eszébe juthatnak valakinek. Ennek köszönhetően olyan emlékezetes jelenetek maradtak a világra, mint a hűtőben elbújt bérgyilkos, az indiai vécé, ahol a disznó tisztára nyalja az ember hátsóját, vagy amikor Joestar papa levezeti, hogy mivel látta kétszer az Arábiai Lawrencet, tudja hogyan kell tevegelni. De ez a sok baromság csakis azért lehet ennyire élvezetes, mert amilyen fapofával elő van adva, az megismételhetetlen.
3. Parasyte – The Maxim (Kiseijuu: Sei no Kakuritsu)
Ez azon ritka anime, ami pontosan tudja, hogy miről akar szólni és egyetlen felesleges momentum sincs benne. A Parasyte története szerint idegenek érdekznek a földre, akik megszálják az ember agyát, átveszik annak irányítását, majd más emberekkel táplálkoznak. Shinichinek viszont „szerencséje” van, mert csak a jobb kezét képes megszállni a parazita, akit elnevez Miginek (japánul a jobb). Ők ketten aztán kénytelenek összefogni, hogy megtanuljanak együtt élni, megállítsák a többi parazitát és próbálják megmenteni azokat, akik Shinichi mellett élnek.
A Parasytenak eleve nagyon érdekes alapötlete van, de a megvalósítása az, ami példaértékű. Elsőre horrornak tűnik, de inkább éjsötét dráma arról, hogy mit jelent elfogadni másokat, milyen titokolózva élni és hogy mitől ember az ember. A felvetődő problémák teljesen természetesen jönnek, a válaszreakciók pedig még ebben a rendkívül szokatlan szituációban is érthetőek és fájdalmasan emberiek. Shinichi egy tök egyszerű ember nagyon rossz helyzetben, akinek folyamatos és valós félelme, hogy a teljesen érzéketlen Migi miatt elvesztheti mindenét, ami emberré teszi. Hangulatos és elgondolkoztató történet az erkölcsről.
2. Psycho-Pass 2
A Psycho-Pass első évada az egyik legjobb anime sorozat amit valaha csináltak. És pont. A történet egy olyan jövőben játszódik, ahol a Sybil system nevű rendszer folyamatosan és mindehol vizsgálja az emberek bűnözésre való hajlamát és még azelőtt kiveszi őket a társadalomból, hogy bármit is elkövetnének. Megjelenik azonban egy ember, akit a rendszer nem tud kiértékelni és aki eltökéli hogy, az eszközeiben nem válogatva, elpusztítja a fenálló rendszert.
Ebben a történetben nem igazán vannak jók és rosszak, csak rengeteg álláspont a rendszerről és intellektuális párbeszédek arról, hogy ki mit hajlandó feláldozni a teljes biztonságért és hogy kinek van (és hogy egyáltalán van-e bárkinek) joga ilyen lélektelenül ítélkezni mások felett. Az első évad egy kerek történet volt, kiváló befejezéssel, így aggódtam egy kicsit a folytatás szükségessége miatt és habár a második évad nincs is olyan jó, mint az első volt, még így is – objektíven nézve – a legjobb sorozat, amit tavaly csináltak. Őszintén szólva első végignézésre nem értettem meg teljesen az évad okfejtéseit, de ez inkább érdeme, mint hátránya, mert olyan sok és komplex kérdéseket vet fel, hogy külön esszét lehetne írni belőle. A Psycho-Pass szerintem nem mindenkinek való sorozat, mert nagyon sok figyelmet kell neki szentelni és bizony jó sokat kell rágódni rajta, ha a maximumot ki akarjuk hozni belőle. Ez azonban semmiben nem kicsinyíti le az érdemeit.
1. Your Lie in April (Shigatsu wa Kimi no Uso)
Az a helyzet, hogy az a sorozat, ami nekem legjobban tetszett tavaly, valószínűleg az itt felsoroltak közül pont a leggyengébb. A Shigatsu wa sokszor bizony giccses, feltűnően hatásvadász, a története meg olyan, mint egy tipikusan Oscar-díjra gyártott, szívfacsaróan szépnek szánt hollywoodi film. De ez totálisan hidegen hagy, mert pár jelenete annyira… gondolkoztam, hogy itt milyen kifejezést kéne használnom, de kénytelen vagyok a következő, meglehetősen béna szót bevetni: gyönyörű. Hirtelen nem is jut eszembe semmi, ami olyan élményt nyújtott volna számomra, mint a Shigatsu wa. Van egy elég hatásvadász története egy vérprofi zongorista srácról, aki az anyja halála miatt őt ért trauma miatt nem hallja a saját zongorajátékát. Egy nap azonban találkozik egy gyönyörű (az Isten verje meg ezt a szót!) és életvidám hegedűs lánnyal, akinek a segítségével elkezd más szemmel nézni az életre és a zenére.
Az egészben az a bámulatos, ahogy a zene gyakorlatilag a történet főszereplője. Vannak epizódok, amelyek végig arról szólnak, ahogy valaki koncert alatt eljátszik egy klasszikus zeneművet és közben a nézők és a zenészek gondolatait halljuk az előadásról, tipikus anime stílusban. Azt hinnéd, hogy ez marha unalmas, de pont ellenkezőleg, annyira rohadt feszült és izgalmas, hogy a húsz perces epizód öt percesnek tűnik. Ez leginkább azért van, mert az előadásokon tényleg hallatszanak azok a hangulatváltozások, amelyeket a karakterek belehallanak. Nem tudom, hogy honnan szerezték a zenészt/zenészeket, akik elzongorázták és hegedülték a műveket, de még olyan, a klasszikus zenéhez mit sem konyító ember, mint én is kihalottam a szereplők érzelmeit a játékukból. Az élményt pedig az eszméletlen megrajzolás, szinkron és hanghatások koronázzák meg.
Őszinte leszek, szerintem a legtöbb ember számára tulságosan giccses ahhoz, hogy képes legyen végignézni, tudom, hogy nekem azért tetszett ilyen eszméletlenül, mert kisebb high school dráma fétisem van, de ha valaki szintén kapható az ilyenre, akkor nem tudom eléggé ajánlani.
Bónusz, az év openingje:
- Nagy Péter -
