Nem is fűznék különösebb kommentárt a listához. Természetesen csak olyan filmekből válogattam, amelyeket láttam is, amelyekre nyugodt szívvel mondhatom, hogy jók, és amelyeket bárkinek ajánlani mernék, filmezési szokástól függetlenül. Sajnos most is, mint minden évben, sok mindenről le kellett maradnom az itthon elcsúszó bemutatók miatt (pl. Birdman), így erre a felsorolásra semmiképp sem lehet tekinteni évértékelőként, csak mint ajánlásként. A sorrend viszont kizárólag aszerint alakult ki, hogy én személy szerint melyik filmet mennyire élveztem.
2014 egyáltalán nem volt rossz év filmek tekintetében, volt pár kiemelkedő alkotás és az átlag színvonal is magasabb volt, mint az előző években. Vagy csak nagyon szerencsésen választottam ki, hogy mit nézek meg. Minden esetre ha 2015 hozza ezt a színvonalat, szomorú már nem leszek.
7. Sráckor (Boyhood)
Richard Linklater munkásságát és a film elkészülésének körülményeit ismerve messze ez volt az általam tavaly legjobban várt film. A Sráckort 12 éven át forgatták ugyanazokkal a szereplőkkel, ami a filmtörténetben teljesen egyedi, ezért aztán nem csoda, hogy ekkora figyelmet kapott szerzői film létére. A végeredmény viszont elsőre egyáltalán nem tűnik kiemelkedőnek. Ez egy nagyon hétköznapi felnőtté válás történet (elvált szülők, szerelem, testvéri kapcsolat), igazából még emlékezetes jelenetet sem tudnék kiemelni belőle, de igazából pont ez benne a lenyűgöző: annyira természetesnek és bensőségesnek hat, amire nem nagyon van példa. Ami pedig igazán megfűszerezi az, ahogyan a 21. század első éveire visszatekint. A film elején még Britney Spearst hallgatnak a gyerekek, később pedig láthatjuk, ahogy kiosztják az új Star Wars-trilógiát, vagy ahogy Obama választási kampányáról vélekednek. Ezek mind olyan dolgok, amelyekkel kapcsolatban mára már kialakult az emberek véleménye, a történelem már ítéletet mondott róluk, szereplőink viszont e nélkül a nézőpont nélkül tekintenek rájuk, még az események aktualitásában élnek, ez pedig olyan ízt ad a Sráckornak, amit még korábban nem tapasztalhattunk.
6. Halhatatlan szeretők (Only Lovers Left Alive)
Jim Jarmush, kedvenc korán őszülő rendezőm a (szerintem) borzalmas Az irányítás határai után visszatér és egyből helyre is rakja a csillámló köcsögök által az utóbbi években teljesen hazavágott vámpírfilm műfajt. Adam és Eve pontosan olyanok, amilyennek a vámpíroknak lenniük kell: az évszázadok alatt felhalmozott kulturális felsőbbrendűségükből kifolyóan szomorúan tekintenek az ostoba és a történelemből mit sem tanuló emberekre. A Halhatatlan szeretők azonban nem thriller vagy horror, hanem egy marha lehangoló dráma. Tom Hiddleston szerepe zseniális, körülbelül ugyanazt hozza, mint amikor Lokit alakítja a Marvel filmekben, meg nem értett, durcás, sértődős karakter, akit kiemelkedő zenei műveltsége tesz magányossá, és az öngyilkosságon mereng. Érkezik is rögtön megvigasztalni őt a világ másik végéről könyvfüggő szeretője Eve (Tilda Swinton), akivel épp pár évtizedes szünetet tartottak kapcsolatukban.
A Halhatatlan szeretők igazság szerint egy nyöszörgős világfájdalom, ami azon agonizál, hogy elég-e a kultúra és a szerelem ahhoz, hogy az embernek (vámpírnak) megérje élni, de az érvei és ellenérvei olyan érdekesek, hogy ennek ellenére is egy öröm végignézni.
5. A galaxis őrzői (Guardians of the Galaxy)
Pont ahogyan azt előre sejtettem, másodszori megtekintésre már bizony jobban előjönnek a film feltűnő hibái, de emiatt nem fogom megtagadni, hogy mekkora élmény volt moziban. A galaxis őrzői harsány, vicces, halál laza szuperhős sztori, ami tavaly a legékesebb példája volt a Marvel példaértékű hozzáállásának saját univerzumához. Filmjeiket eredetinek egyáltalán nem lehet vezetni, de kreatív szabadságuk a többi képregényfilmhez hasonlítva igenis tiszteletre méltó. Ezek után melyik Marvel rajongó ne várná türelmetlenül az idei Avengers filmet?
4. Szerelemre hangolva (Begin Again)
Gyorsan tisztázzuk le: ennek a filmnek a magyar címe teljesen röhejes. Igen, van benne szerelem, igen, zenészek meg még inkább vannak benne, de ez nem egy romantikus vígjáték. Inkább úgy fogalmaznám, hogy a Begin Again (a magyar cím számomra megszűnt létezni) szerelmi óda a zenéhez. Van a lecsúszott, elvált zenei producer, (Mark Rufallo) meg a sikeres zenész barátjával frissen szakított dalszövegíró (Kiera Knightley), akik legnagyobb elkeseredésükben találnak egymásra egy kocsmában New Yorkban és elhatározzák, hogy együtt kiadnak egy albumot. Persze, úgy tűnik, hogy akkor majd a film arról szól, hogy ők ketten összejönnek, de ehelyett „csupán” annak lehetünk tanúi, hogy ők és az összecsődített zenészek szinte függő módjára imádják a zenét.
Ez így leírva elég furcsán hangzik és valóban az is. A film első felében felépített cselekmény végül nem nagyon vezet sehova, mert a zene felhígítja a végére, ám ez egyáltalán nem baj, mert azok az utcán zenélős, független filmes, hihetetlenül természetes és őszinte jelenetek, amelyek a második felét alkotják teljesen magával ragadják a nézőt. John Carney 2006-os filmje, a nagyszerű Egyszer után a Begin Againt is teljesen annak szentelte, hogy audiovizuálisan visszaadja mérhetetlen zene iránti rajongását. És milyen jól tette!
3. Csillagainkban a hiba (The Fault in Our Stars)
2014 leginkább szívszorító filmje, amit úgy néztem meg moziban, hogy randizó párocskáktól körülvéve elbújtam a nézőtér sarkába és próbáltam nem sírni közben (a nézőtér egyébként szinte végig hangos volt a szipogástól, ami már önmagában megrendítő élmény). A Csillagainkban a hiba nagyon bátran belenyúl a témába, egy tinédzser pár enyhén szólva rögös kapcsolatáról szól, ahol is a lány, Hazel (Shailene Woodley) tüdőrákos és mindenhova húzza maga után a oxigénpalackot, a fiúnak, Gusnak (Ansel Elgort) meg hiányzik az egyik lába, és persze ő is rákos.
Oldalakon át képes lennék elemezgetni, hogy miért olyan jó ez a film (pont ezért nem is mertem nekikezdeni anno a kritikájának), de a legegyszerűbb, ha annyit mondok: azért működik ennyire jól, mert annak ellenére, hogy ilyen hihetetlenül kockázatos témába nyúl bele, a végeredmény se nem giccses, se nem nézhetetlenül fájdalmas, hanem pont telibe veri a szerelem és a halál közelségének végletes érzései közti, iszonyatosan vékony határmezsgyét. A szinonima szótárban az érzelmi hullámvasút cikk mellé ezt kéne beírni példának, a néző kénytelen Hazelel együtt folyamatosan a „semmi értelme az életnek, mert úgyis meghalok” és a „a fenébe, a szerelem miatt csak megérte élni” érzések között lavírozni (amelyek körülbelül jelenetenként váltakoznak) emiatt pedig a film végére egyszerűen az ember egy érzelmi csőd lesz. Azt már nehezebb megérteni, hogy ez az érzelmi túltengés hogy a francba nem képes kisiklani (a titok nyitja egyébként a színészi játékban és a forgatókönyvben keresendő), de a puszta tény, hogy végig pályán marad, rendkívülivé teszi.
2. A Lego-kaland (The Lego Movie)
A Lego-kaland nem csak az év, hanem az utóbbi idők egyik legkiemelkedőbb mainstream CGI egészestés filmje. Példaértékű, ahogy megragadja saját alapötletét és a világ egyik legnépszerűbb játékának kreativitásának egy ugyancsak kreatív, vicces és elgondolkoztató szobrot állít. Minőségében a Pixar legjobb filmjeihez hasonlatos, elhivatottságában viszont sokat még azok közül is felülmúl.
1. Holtodiglan (Gone Girl)
Másodszori megtekintés után is megmaradt az érzésem Fincher remekművével kapcsolatban: a Holtodiglan toronymagasan az év legjobb filmje, de nem csodálkoznék, ha utólag visszatekintve az egész évtizedet meghatározná. Utóbbi kijelentésem persze elég instabil alapokon áll, hisz ki mondhatja meg, hogy miből válik klasszikus? Viszont minden megvan benne hozzá: vérprofi rendezés, kiemelkedő színészi játék, egyedülálló forgatókönyv és ahogy mindez egy, habár kisarkított, de utánozhatatlan hangulatú korképpé áll össze. Hiába két és fél óra hosszú, olyan sűrű, hogy szinte meg sem lehet unni. Olyan filmes élmény, amit csak ritkán van szerencséje egy generációnak aktualitásában megélnie.
- Nagy Péter -
