- a cselekményből nincs mit lespoilerezni, a poénokat viszont direkt nem lőttem le -
Egészen tiszteletre méltó, ahogy a Marvel az utóbbi időben a filmjeivel bánik. Na nem mintha szuperhősös blockbustereik nagy művészeti alkotások lennének, alapjaiban véve egészen egyszerű történetek jó és rossz harcáról, de az összefüggő univerzumban játszódó történeteket hajlandóak olyan, határozott elképzelésű alkotók kezébe adni, akik egyedi, az aktuális hősökhöz illő hangulattal fűszerezik meg a filmeket. a Bosszúállók és A tél katonája után A galaxis őrzőit is egy olyan, viszonylag kezdő rendezőre bízták, aki korábban még csak egyetlen egész estés filmet rendezett, az eredmény mégis rendkívül emlékezetesre sikerült.
Kezdjük az alapoknál, A galaxis őrzőinek a története legfeljebb is csak egy erősen közepes. Egy Ronan nevű, pszichopata fanatikus (aki épp csak egy fokkal emlékezetesebb a Thor 2 semmilyen főgonoszánál) egy egész civilizációt akar kiírtani egy gömbbe zárt szuperfegyver segítségével, ebben pedig a véletlen által összehozott öt intergalaktikus bűnöző tudja csak megakadályozni. A két űrbéli nép közötti konfliktus teljesen érdektelen, a játékidő nagy része inkább az öt főkarakter ábrázolására megy el. A cselekmény tele van az azt előre hajtó szükségszerű véletlenekkel (pont mindenkit ugyanabba a börtönbe zárnak be), kiszámítható fordulatokkal (nem egyszer nyilvánvaló, hogy a nagy dráma ellenére X és Y karakter igazából nem halt meg) és logikai hibákkal (Űrlord dzsekiben, mindenféle magyarázat nélkül repked az űrben).
Ezek a problémák viszont csak annak tűnnek fel, aki nagyon kötekedni akar, mert a felszínen a film annyira színes és harsány, hogy a karaktereken, a látványvilágon, a zenén és a humoron kívül másra nem lehet figyelni. Így lehetne legjobban összegezni A galaxis őrzőit: ordít róla, hogy feltűnési viszketegsége van, de ezt annyira viccesen és lazán teszi, hogy gond nélkül meg lehet bocsátani neki. Vegyük például hőseinket. A bosszúállókkal ellentétben a semmiből kellett felépíteni őket, így aztán a leghatásosabb módszert választották és mind az ötűknek olyan tulajdonságokat adtak, amelyeket annyira eltúloztak, hogy az már a paródia határait súrolja. Gamora a jégcsap hideg, badass bérgyilkos; Groot a látszólag primitív, de pont mindig a legmegfelelőbb pillanatban hasznos faember-izé; Drax, a félelmetesen ostoba, dühöngő vadállat; Mordály (wtf fordítás?) a cinikus, ezermester mosómedve; és persze Peter Quill, alias Űrlord (wtf fordítás? 2), a kazettás walkmannel járkáló, vicces Han Solo utánzat. Emlékezetes mellékszereplő nem is fért el mellettük, a hangsúly azon van, hogy megpróbálják megmagyarázni, hogy ez az öt hangos, nehezen összeférő karakter mégis hogyan áll össze szupercsapattá. Az elismerés itt inkább az íróké, mint a színészeké, a film egyik legnagyobb érdeme (a Bosszúállókhoz hasonlóan) a csapat belső viszonyainak izgalmas ábrázolása úgy, hogy közben a karaktere jelleme viszonylag következetes marad. Chris Pratt egyébként jól hozza a sármos és laza, piti bűnözőt, a többiek viszont vagy túl egyszerűek vagy teljesen CGI szereplők.
A galaxis őrzőinek legfontosabb része azonban a humora és végső soron ezen fog eldőlni, hogy tetszik-e valakinek. Meglehetősen szubjektív, hogy ki mit talál viccesnek, mindenesetre ordít a filmről, hogy könnyedebb akar lenni, mint a korábbi, inkább a hősiességet hangsúlyozó Marvel alkotások, ehhez pedig tökéletes alapot nyújt az űrbanditák története, akik inkább kényszerből, semmint jószándékból küzdenek. Körülbelül az összes jelenetre jut legalább öt poén, aminek leginkább két fajtája jellemző: egyrészt azok, amelyek abból adódnak, hogy senki nem érti Űrlord földi kultúráját (tehát senki nem érti a hasonlatait és közmondásait, számunkra klasszikus zenéit meg mindenki furcsának találja), másrészt - és ez az igazán bátor - sokszor, az alapvetően drámainak szánt pillanatokra, nagyon pofátlan módon rávágnak egy poént, ami hirtelen feloldja a feszültséget. Sőt, az arcpirító humor néha még a cselekményt is előre hajtja. Ez utóbbiak csak azért működhetnek, mert az általuk megszakított drámai jelenetek, igaz éppen hogy csak, de kellően hatásosak, maguk a poénok pedig gyakorlatilag stílusparódiák, ezerszer látott, tipikus jeleneteket figuráznak ki. Ehhez pedig kiválóan asszisztálnak a szereplők jellemei, a Drax ostobaságából, Groot egyszerűségéből és Mordály cinizmusából fakadó poénok néha egyszerűen félelmetes, hogy mennyire telibe találnak. Példát viszont nem szeretnék mondani, mert pont váratlanságukban ütnek hatalmasat.
Ennek eredményeként A galaxis őrzői egy olyan Marvel film, amelyben megvan a Bosszúállók csapatdinamikája, hiányzik viszont belőle a a Vasember 3 és az Amerika kapitány 2 komolyabb felhangja, de cserébe az év legviccesebb, merem állítani az év legjobb nagyköltségvetésű filmje. Ha valaki szereti az "agyatlan szórakozást" - a sokak által kedvelt kifogás arra, ha meg kell védeni egy rossz filmet - akkor ezt feltétlenül nézze meg, mert ez aztán tényleg nulla értelemmel is hihetetlen élmény, annak ellenére (vagy talán pont azért), hogy aki rendezte, az kifejezetten intelligens volt.
Röviden: a megszokott logikai hibákért cserébe hihetetlenül laza és eszméletlenül vicces, valószínűleg az év blockbustere.
- Nagy Péter -
