Filmkritikai nézeteim.- minimális mértékben spoileres -
Térjünk is rögtön a lényegre.
A legtöbb néző valószínűleg nem fog rájönni, hogy pontosan miért is tetszett neki A holnap határa, aki meg bele akar kötni, annak könnyű dolga lesz, mert a filmben – nem éppen szokványos történetét leszámítva – látszólag semmi kiemelkedő nincs. A színészi játék közepes (habár Tom Cruise-nak aggasztóan jól áll a gyáva talpnyaló, akit az elején alakít), az idegenek tipikus, élettelen CGI tucatszörnyek, a lezárás pedig semmi váratlant nem tartogat. A tengerparton játszódó csatajelenet látványos, de lényegében a Ryan közlegény megmentésében látott partraszállás kevésbé zsigeri sci-fi változata, a katonákra aggatott gépi páncélzat pedig vagány, de a röhejesen gyors és erős földönkívüliek ellen teljesen hasztalannak tűnik.
Most, hogy túlestünk azokon a pontokon, amelyekbe bárki beleköthetne, térjünk rá a lényegre, a meglehetősen szokatlan történetre. Cage (Cruise) olyan katona, aki pont csak harcolni nem tud, és nem is akar, miután azonban nézeteltérése támad parancsnokával, kénytelen az első sorban részt venni a mimikek, az Európát elfoglaló, világűrből érkezett lények elleni invázióban. A csata azonban meglehetősen rosszul alakul, az emberek vágóhídra kerülnek és a játékidő körülbelül 15-20-dik perce körül főhősünk is fűbe harap. Halála után Cage azonban nem a másvilágra kerül, hanem ismét a csata előtti napon találja magát és minden újra, ugyanúgy megismétlődik, majd mikor ismét meghal, kezdődik az egész elölről és így tovább. Így aztán nincs más választása, mint az újra és újra átélt csatákból szerzett tapasztalata segítségével megpróbálni megnyerni a háborút. Igen, tudom, hogy ez az alapötlet nem újdonság, a Bill Murray-féle, zseniális vígjáték, az Idétlen időkig egyszer már ellőtte a napismétlés poénját, A holnap határa azonban merőben más szituációba helyezi a szokatlan jelenséget.
Manapság az amerikai nagyköltségvetésű filmek legnagyobb problémája, hogy mivel a kiadások megtérülése érdekében mindig megpróbálnak biztosra menni, mindent beletuszkolnak a cselekménybe. A nemrég bemutatott, meglehetősen jól sikerült Amerika kapitány: A tél katonája-nak is ez az egyetlen komolyabb hibája, hogy egy csomó jelenet nem a történet alakulását szolgálja, hanem a nézők képzelt elvárásait.
A holnap határa legnagyobb érdeme pedig pont az, hogy a tipikus amerikai blockbusterrel ellentétben kizárólag a pokolian érdekes alapötletéből következő események következményire koncentrál, és azt ügyesen ki is használja. Vagy, hogy egyszerűbben fogalmazzak: ebben a filmben egyetlen olyan jelenet sincs, ami ne hajtaná előre a cselekményt. Attól a pillanattól fogva, hogy Cage első alkalommal kel fel halála után, teljesen érthető, hogy mit miért csinál. Először pánikba esik, megpróbálja figyelmeztetni társait a veszélyre, megakadályozni a halálukat, illetve elmondani, hogy mi történik vele, de ezzel semmire sem megy. Aztán megpróbál harcolni, de ezzel sem változtat a dolgokon. Később rátalál Rita-ra, a háborús hősre, akivel együtt, napról napra haladnak a győzelem felé (a forgatókönyv nagyon ügyesen megoldotta, hogy Emily Blunt karakterének ne kelljen minden másnap az elejétől kezdve elmagyarázni a szituációt), de aztán az újabb és újabb halálok és veszteségek igencsak próbára teszik Cage kitartását. Mindez ötletes, jól vágott jelenetekkel van előadva, főhősünk eleinte például egy csomó alkalommal a saját bénázása (az ilyen jelenetek miatt a hangulat könnyedebb, mint amire a téma alapján számítanánk) vagy előre nem látott veszélyek miatt patkol el, de gyors vágás után rögtön azt látjuk, ahogy a következő nap beveszi a korábban elbukott akadályt. Sokszor Rita lövi fejbe, hogy gyorsan újra próbálhassák az aktuális szituációt, egy idő után pedig már arra is rájátszik a film, hogy sem Rita, sem a néző nem tudja, hogy az aktuális jelenet megtörtént-e már korábban. A forgatókönyv nagyon tudja, hogy miről szeretne szólni, összpontosítása annak köszönhető, hogy szinte minden egyes jelenet az azt megelőző közvetlen következménye, Cage mindig megjegyzi, hogy korábban mit hibázott el és másnap mindig eszerint cselekszik.
Természetesen sok ponton javíthatott volna a film, a csatajelenet lehetett volna elborzasztóbb, komolyabb üzenetet is ki lehetett volna hozni a cselekményből és simán tele lehetett volna rakni kiszámíthatatlan fordulatokkal. De egyszerűen nem tudok nem hálás lenni azért, hogy a Looper óta először végre olyan nagyköltségvetésű sci-fi készült, amiben a cselekmény és a szereplők reakciója (majdnem) végig logikus, és ami szinte egyetlen felesleges jelenetet sem tartalmaz (a szerelmi szálat is jól visszafogták). Ez a fajta, ritkán előforduló fókusz az, ami miatt a néző figyelme nem kalandozik el, mert a Cage szemszögéből előadott történet arra kényszerít, hogy vele együtt mi is egyfolytában azon gondolkozzunk, hogy hogyan javíthatnánk ki az előző problémát. Ha nincs is a filmnek világra szóló üzenete, az általa kiváltott gondolkodásmód példaértékű.
Ráadásul Tom Cruise majdnem az összes jelenet végén feldobja a talpát. Ettől csak még élvezetesebb lesz a film.
Röviden: az amerikai tömegcsalogató filmek fehér hollója, fantáziadús alapötletét kreatívan használja fel és végig a lényegre koncentrál, száműzve az ilyen filmeknél oly megszokott időhúzó jeleneteket.
- Nagy Péter -
