A srác egyszer csak arra a hosszan elnyújtott gitárhangra kapta fel a fejét, amely egész nap kitöltötte a gondolatait, de sehogy sem bírt rájönni, hogy melyik számból van. Este viszont, miközben szokásos pénteki italát kortyolgatta a haverokkal, meghallotta a zenedobozból felzendülni Dolores O’riordan Ordinary Day című, kevésbé ismert dalát. Hát persze, hogyan is feledhette el? Hisz az egyik kedvence volt, de már idejét sem tudta mikor hallotta utoljára.
Meglepetésében, hogy egy olyan helyen hallja újra a dalt, ahol többnyire csak popslágerek visítanak, a zenegép felé tekintett. Kíváncsi volt, hogy vajon csak véletlen választotta-e ki lejátszó a szomorúan szenvedélyes számot, de meglepődve vette észre, hogy egy lány távozik a zenedoboztól, majd ül vissza asztalához, ahol barátnője és annak a párja vártak rá. Bár a vártak kifejezés talán túlzás, láthatóan jól elvoltak azzal, hogy közvetlen közelről kiismerjék egymás arcát.
A srácnak, aki egyébként meglehetősen unatkozni szokott egy olyan átlagos helyen, mint egy péntek esti söröző, hirtelen beindult a fantáziája és a számára rendkívül érdekes lányt kezdte el tanulmányozni. Még sosem találkozott olyan emberrel, aki ennyire szokatlan dalt hallgatna egy ennyire megszokott helyen. Gyorsan száműzte az olyan, hirtelen jött gondolatokat mint a sorsszerűség vagy egymásnakrendeltség, hisz ő ennél gyakorlatiasabb ember volt. Inkább arra gondolt, hogy mennyire kicsi annak a statisztikai esélye, hogy pont ma, pont egy lány, pont itt, pont ezt a dalt indítja el és hogy ha logikusan belegondol, akkor ez egy olyan lehetőség, amit éppen azért kell megragadnia, mert valószínűleg soha nem fog újra megesni vele. A lány megjelenésre sem volt kellemetlen. Igaz, a klasszikus, megszokott szépségtől messze állt, de kedves, ártatlan tekintete volt, rövid fekete haját pedig szokatlan, ám a karcsú nyakát előnyösen kihangsúlyozó fazonra vágatta. Ráadásul láthatóan élvezte is a zenét, elrévült tekintettel dobolta ujjaival a ritmust pohara szárán.
Addig töprengett a srác, míg a szám véget ért, a lány pedig feleszmélt és láthatóan elszomorodott. Asztaltársai még mindig csak egymással törődtek, ő pedig láthatóan magányos és unott volt. Egy idő után megunta ezt az állapotot, elköszönt, fogta a táskáját és tárcájával a kezében elindult a pult felé, hogy fizessen. A srác mérlegelni kezdte a hirtelen támadt kényszerhelyzetet és habár meglehetősen ideges lett attól, hogy gyorsan kell döntenie, fogta a sörét, lehúzta ami még megmaradt a pohárban, elnézést kért a barátaitól és elindult a pult felé. Megállt a lány mellett, üres poharát pedig a pultos elé tette.
– Még két pohár sört kérnék! – mondta, majd lenézett maga mellé a lányra, aki épp a visszajárót tette el. Azonnal kellett lépni, ezért olyasmire kényszerült, amit csak nagyon ritkán szokott tenni: rögtönzött.
– Szeretnéd tudni, hogy miről szól az Ordinary Day? – kérdezte a lánytól, akit annyira meglepett, hogy megszólították, hogy hirtelen nem is tudta ki szól hozzá, de aztán felnézett a mellette álló, magas, borostás srácra, aki valószínűleg a közeli egyetemre valamelyik szakára járt. Arca erőltetett nyugalmat öltött, de a szeme izgatottan nézett le rá. A lány ettől zavarba jött, még sosem fordult elő, hogy valaki ilyen közvetlenül leszólította volna, főleg nem egy ilyen furcsa kérdéssel.
– Hát… persze – válaszolta hirtelen, bár nem annyira a válasz érdekelte, mint inkább időt szeretett volna nyerni. A srác erre túlságosan is nagy levegőt vett és belekezdett a monológjába, amelyet láthatóan már korábban is előadott.
– Az egész a kompromisszumokról szól. Arról, hogy hogyan élnek manapság az emberek, nem kockáztatnak semmit. Elvannak azzal az állással, amit kapnak, nem törekednek feljebb, mert a biztonság fontosabb nekik, mint az álmaik. Azzal élnek együtt akivel elvannak, nem azzal, akit tényleg szeretnek, mert félnek egyedül maradni. Azokkal barátkoznak, akiket már megszoktak, nem azokkal, akiket érdekesnek tartanak. Szóval mindenki elvan azzal, ami könnyen jön neki, mert manapság, az információáramlás, a túlnépesedés és a tömeges szegénység korában az a fontos, hogy ne élj olyan nyomorúságos körülmények között, mint ahogyan emberek millióiról látod nap mint nap a tévében. Nem felfelé törekszünk, hanem hogy ne süllyedjünk lefelé. Szóval lényegében arról szól, hogy mindenki unalmas – a beszéd végeztével a srác fogta a sört, felnézett és zavartan inni kezdett.
A lány hirtelen nem tudta mire vélni ezt a sok információt, de nem akart csak úgy némán ott állni, így feltette az első kérdést, ami erről a mélynek szánt gondolatmenetről eszébe jutott:
– Nahát, te ilyen jól tudsz angolul?
A srác először nem értette mire gondol a lány, de aztán leesett neki:
– Ja hogy úgy, nem, én… egyáltalán nem beszélek angolul… ezt úgy értettem, hogy számomra jelenti ezt a szám.
A lány egy hosszú pillanatig csak nézett meglepetten, majd máskor szégyenlős természetét meghazudtolva hangosan elnevette magát. Nem annyira gúnyosan, mint inkább meglepetten, de a srácnak így is kínos volt, hogy a pult közelében állók hirtelen ráirányították tekintetüket.
– Jaj, ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak megleptél – nyugtatta meg a továbbra is nevető lány, aki úgy felbátorodott a helyzeten, mint még korábban soha. Így aztán nyugodtan, jó kedvvel folytatta. – Mindig ilyen váratlan témákkal mész oda lányokhoz?
– Nem, nem szoktam odamenni lányokhoz… csak meglepett, hogy van még valaki, aki ismeri ezt a számot.
– Igen, ez valóban ritka.
– Gondoltam nagyon szeretheted, ha egy ilyen helyen kikeresed a zenegépből.
– Igen, bár nekem nem jutnak eszembe róla ilyen összetett gondolatok – mosolygott rá kedvesen a lány a fiúra.
– Akkor miért tetszik? – kezdett megnyugodni a srác.
– Nem is tudom… csak szeretem a hangulatát.
– A hangulatát?
– Igen, olyan szomorú, de mégis szép. Búskomorságában is feszes az üteme, olyan… elszánt. Mint amikor az emberek a legrosszabb körülmények között sem hajlandóak feladni.
– Elszánt? Érdekes, nem hittem volna hogy ilyen pozitívan is lehet rá tekinteni.
– Persze, határozottan pozitív hangulata van. Számodra nem?
– Nem. Inkább nyomasztó.
– Ugyan már! Sohasem hittem benne, hogy valaki képes egy számot csak azért hallgatni meg rossz kedve lesz tőle.
– Pedig de! Sok alkotás azért maradandó, mert rossz érzéseket vált ki belőlünk. Az embereknek elég, ha valaminek hiteles és átélhető a hangulata, nem kell pozitívnak lennie. Mint például a horror filmek.
– Nem, ez… á, a horrorról ugrott be. Tudod mi a pozitív a negatív dolgokban? – kérdezte a lány, aki már előre mosolyogott a saját válaszán.
– Na mi? – kérdezett vissza a fiú, aki pedig már azért mosolygott, mert a lány ennyire elemében érezte magát.
– Hogy véget érnek. Ha nem lennének negatív dolgok, akkor nem lehetne értelmezni a pozitívokat. Ha például végigizgulsz egy horror filmet vagy végigsírsz egy komoly drámát, akkor utána sokkal jobban értékeled a saját életedet – jelentette ki győzedelmesen a lány.
– Hát ez… érdekes. Így még nem is gondoltam a dologra – ismerte el a srác, aki egyáltalán nem bánta, hogy valaki végre legyőzte érvelésben.
A hirtelen megszakadt gondolatmenetet hallgatás váltotta fel. Mindketten értékelték magukban a helyzetet, amely egyikük számára sem volt közömbös. Kisvártatva a lány folytatta:
– Komolyan gondoltad azokat a dolgokat, amiket mondtál?
– Arról, hogy az emberek unalmasak? Nem tudom igazán. Felmerülnek bennem gondolatok azok alapján amit látok, de a franc se tudja, hogy igazam van-e. Mármint részben biztos, de az emberekkel kapcsolatban semmi sem ilyen egyszerű. Nehéz egyértelmű dolgokat megállapítani.
A lány ezen eltöprengett egy pillanatra, majd azt kérdezte:
– És szerinted senki sem azzal jár, akit igazából szeret?
– Nem, ennyire nem vagyok szélsőséges, van példa olyan párokra, akik tényleg nagyon szeretik egymást, de ez ritka. A legtöbb embernek szerintem nincs is annyi kapcsolata élete során, hogy pont megtalálja a megfelelőt. Persze minél speciálisabb az ízlésed, annál nehezebb helyzetben vagy, de a legnagyobb probléma inkább az, hogy az embereknek nincs önkritikája.
– Önkritikája?
– Igen, nem ismerik önmagukat eléggé, ezért nem is tudják mit szeretnek, mit utálnak és mit viselnek el igazán. Ez szerintem a legfontosabb, mert egy kapcsolatban mindenképp kellenek kompromisszumok. Mindenkinek van legalább egy nagy hülyesége, amit ha a másik nem visel el, akkor nem is érdemes próbálkozniuk, hiába szeretik egymás jó tulajdonságait.
– És neked mi a ’hülyeséged’? Jó az önkritikád? – kérdezte a lány kihívóan. A srác zavarba jött, de most már eszébe sem jutott meghátrálni.
–Hát én… bármilyen meglepő is legyen, a kelleténél többet gondolkozom – válaszolta megadó mosollyal. – Az a fajta vagyok, aki nem cselekszik elég elszántan.
– Akkor ma azt hiszem kitettél magadért! – nevetett a lány.
– Igen… És te? Neked mi a vétked? – kérdezte a fiú, akit határozottan feldobott a gondolat, hogy most már a lányon van a sor.
– Nos… – gondolkozott el izgatottan a lány. – talán egy kissé… uralkodó természet vagyok. Szeretem irányítani a másikat.
– Tényleg? – csodálkozott a srác.
– Tudom, fura, mert amúgy ránézésre visszahúzódónak tűnök, de…
– Nem, nem ezen lepődtem meg, csak azon, hogy lány létedre ezt ilyen bátran kimondtad. Meglehetősen komoly probléma szokott lenni kapcsolatokban. Kevés férfi viseli el.
Erre a kijelentésre a lány ideges lett és ez rögtön meg is látszott rajta, így a fiú megpróbálta gyorsan tisztázni a dolgot:
– Jaj, nem akartalak megbántani, csak meglepődtem – fogta az italát és hosszan kortyolgatni kezdte. Ezen a ponton a lány sebezhetőnek érezte magát, de úgy érezte, hogy most már tartozik a srácnak annyival, hogy kockáztat.
– És mondd csak… téged ez a ’hülyeség’ mennyire zavar? – kérdezte félszegen.
A srác először meglepődött a kérdésen. Kellett neki egy kis idő, míg végre rájött: még soha egyetlen kérdés sem tette ennyire boldoggá, különösen azért, mert a válasz, amit erre adhatott nem csak hogy megfelelő volt, de teljesen őszinte is.
– Azt kell hogy mondjam, tapasztalat hiányában nem tudom biztosra mondani, de szerintem nem nagyon – mondta, majd izgatottan várta a reakciót.
Ez a válasz pedig a lányt tette olyan boldoggá, amilyenné válasz azelőtt még soha. Tudta, hogy most már csak egyetlen dolog van hátra. Végtelenül boldogan elmosolyodott és azt mondta:
– Ezzel akkor vissza is kanyarodtunk a dolgok elejére.
– Ezt hogy érted?
– Ismét a semmit sem kockáztató, unalmas embereknél vagyunk… na meg persze a te ’hülyeségednél’. A következő kérdés ugyanis nem más, mint hogy te mit fogsz most tenni?
Végre a fiú is megértette a pillanat fontosságát és hogy mit kell tennie. Nem pusztán a lányról volt szó, hanem hogy egyszer végre kiáll valamiért. A lány ekkor már nyitott ajkakkal, szélesen mosolygott. Annyira kedves és szép volt, hogy a srác biztos volt benne, bármi is történjen ezek után, erre örökre emlékezni fog. Hátranézett a barátaira, akik határozott érdeklődéssel tekintgettek feléjük, majd visszafordult a lány felé.
– Nos akkor, azt hiszem pontosan azt fogom cselekedni, amit egy tipikus, unalmas ember is tenne.. és meghívlak egy italra.
A srác magabiztosan nézett a lányra. A lány érezte, hogy a fiú olyan eltökéltséget tanúsít irányába, amit jó eséllyel többé nem fog megtapasztalni. Oldalra nézett a barátnőjére és annak barátjára, akik egymás arca helyett most már a pult irányába bámulták, majd visszafordult a fiú felé.
– Én pedig örömmel elfogadom. Egyébként hogy hívnak?
– Viktor. Örülök, hogy megismerhetlek – mondta a férfi és odanyújtotta az egyik pohár sört.
– Lili. Örülök, hogy megismerhetlek – válaszolta a nő és elvette az italt.
- Nagy Péter -
