Filmkritikai nézeteimről.- nagyon spoileres, mert részletesen elemzős írás -
Megjegyzés: a filmet eredeti nyelven láttam, ezért a tulajdonneveknek nem a magyar megfelelőjét használom.
A Lego-kaland az a film, aminek egyáltalán nem kellett volna jól sikerülnie. Mármint a stúdió szemszögéből nézve semmi szükség nem volt egy igényes filmre, elég lett volna a Lego trademark alatt egy teljesen átlagos mesét előadni a kirakós játékból összerakott figurák segítségével, és már dőlnek is a dollármilliók. Az, hogy ez mégsem így lett, az év eddigi legboldogabb csalódása. Ugyanis az történt, hogy A Lego-kaland az egyik legjobb CGI film, amit valaha csináltak.
A film kreativitásról szóló üzenete, gyerekfilmhez képest meglepően drámai cselekménye és pokolian ötletes humorának ilyen szintű, különleges egyvelege eddig főleg csak a Pixar legjobb alkotásaiban volt tapasztalható. Természetesen ennél több animációs film is keletkezett már, melyek mindezen elemeket tartalmazzák, de nagyon ritka az olyan eset, amikor mindez ennyire összeáll. Ez annak köszönhető, hogy minden az alapötletből származik: nevezetesen abból, hogy a film egy gyerek fejében, legózás közben lezajlott történet 100 perces, audiovizuális életre hívása. Mármint szó szerint. Ebből az egyetlen ötletből következik a film összes rétege, majd állnak össze folyamatosan egyetlen szilárd, megbonthatatlan egésszé. Hogy érthetőbb legyen, ez miért is zseniális, vegyük sorra hogyan is épül fel mindez.
Először is, A Lego-kaland vizualitása elhiteti a nézővel, hogy a vásznon látottak akár a valóságban is megtörténhetnének. A filmet ugyanis, annak ellenére, hogy többnyire CGI technikával készült, szinte teljes egészében (na persze csak vérizzasztó munka árán), de ugyanilyenre ellehetett volna készíteni stop trükkel - tehát igazi Lego darabokkal úgy, hogy a mozgások fázisait egyesével lefényképezik, és utólag vágással egymás után illesztik, például a klasszikus magyar bábfilmek is így készültek. Ezt jelzi a szaggatott mozgás, a Lego darabok teljesen realisztikus viselkedése (például a karakterek keze nem hajlik be, pont ahogy a valóságban sem) és az, hogy még a speciális effekteket is Lego darabokkal oldották meg. Ez utóbbi főleg bátor megoldás volt, mert például amikor igazi füst vagy víz helyett is darabosan áramló Lego darabok árasztják el szereplőinket, egy kicsit nehéz megállapítani, hogy pontosan mi is történik éppen, de ez nem annyira zavaró, mint amennyire stílusossá, tapinthatóvá és eltökélté teszi a látványt.
Miközben ez tudatosul a nézőben, a film gyorsan hozzá is vágja, hogy miről fog üzenni a történet. A városlakók vidám, dalos montázsa (az Everything is Awesome eszméletlenül ragadós szám) a gyerekek számára bizonyára a felhőtlen vidámság audiovizuális megtestesülését fogja jelenteni, de közben csak úgy sugárzik belőle a társadalomkritika. Legováros egyforma lakói minden nap ugyanazt csinálják, eszik, nézik, hallgatják és mindenben az instrukciók (ami egyenlő a Lego-szettek összeállításához a gyártó által biztosított útmutatókkal) szerint járnak el és ezzel látszólag mindenki elégedett is, még főszereplőnk, a tégla egyszerű Emett is. Emett egyébként érdekes karakter abból a szempontból, hogy pont ő az, aki a legjobban elfogadja a rendszerbe szabott életet, mégis pont ez az oka, amiért nincsenek barátai, később aztán, miután ráaggatják a világmegváltó szerepét, kénytelen kiszakadni a szürkeségből és használni a képzelőerejét. Az erősen indító társadalomkritikai vonal időközben elhalványul, később az ebből következő kreatív szabadság kérdésére összpontosít.
A vizualitás és a tárgyalt kérdéskör felvetése után a kibontakozó cselekmény még egy lapáttal rádob, és kétséget sem hagy afelől, hogy tényleg igazi Lego-kockákról van szó. A konfliktus alapja, hogy Lord Business nem szereti, ha nem az instrukciók alapján állítják össze a darabokat, ezért ördögi terve szerint a Kragle nevű csodafegyverrel örök mozdulatlanságra kívánja kárhoztatni a különböző Lego világokat, ezt pedig csak az Emett által megtalált Piece of Resistence és a kreatív építőmesterek akadályozhatják meg. Magyarul: a fő gonosz le akarja szórni ragasztóval a szabályosan kirakott modelleket, ezt pedig úgy lehet megakadályozni, ha ráteszik a kupakot a ragasztós tubusra. Ennek a történetnek a mondanivalója annyira nyilvánvaló, hogy nem is kívánom elmagyarázni, nagyon hamar leesik a nézőnek, hogy a háttérben igazi emberek állnak, a film vége felé pedig, kissé feleslegesen, meg is mutatják az apa (Will Ferrell) és az ő Lego-modelljeivel játszó fiú szabályosság- kontra-kreativitás konfliktusát, amely ugye a főtörténetre kivetül. Ezt a szájbarágást akár fel is róhatnánk a filmnek, de a valóság és fikció közötti párhuzamot olyan kreatívan és finoman ábrázolják, hogy igazságtalan lenne. Például a főbb karaktereknek mindnek saját szinkronhangja van (Morgan Freeman és Liam Neeson eszméletlenül megdobják a hangulatot), de sok mellékfigurán hallatszik, hogy ugyanaz a gyerek szólaltatja meg őket eltorzított hangon. Néha az elsuhanó járművek hangját szájjal berregik el, egy jelenet alkalmával pedig a lebegő szellemen látszik, hogy damilon lógatták be. Így tehát nem csak a történet szól a képzelőerőről, hanem a megoldás is fantáziadús.
A hangulatot végül pedig a humor koronázza meg. A Lego-kaland kétfajta poénnal dolgozik, vagy a populáris kultúra ismert alakjait figurázza ki, vagy a történet drámáját vicceli el. Az előbbi magas labda, mert rengeteg trademark (főleg DC Comics) karakter van a filmben. Batman egy menő, emós arc, aki saját depressziós szerzeményét hallgatja a Batmobilban, Superman folyton kerülgeti a kevésbé menő Zöld Lámpást (ez egy elég bátor célzás arra, hogy a Zöld Lámpás film mennyire rossz volt), Dumbeldoret és Gandalfot pedig mindenki összekeveri.
Érdekesebb azonban a második eset. Egyik korai példa, mikor a városlakók énekelgetnek és Emett megjegyzi, hogy még órákig tudná énekelni ezt a számot - majd megjelenik az "5 órával később" inzert és még mindig énekelnek. Az ilyen és ehhez hasonló poénok azok, amelyekben a film hangulata kicsúcsosodik: az alapjául szolgáló probléma még önmagában nem annyira komoly (a példánál maradva, hogy mindenki ugyanazt a rém egyszerű elektropop zenét hallgatja), a poén maga viszont nem pusztán elvicceli, hanem elmélyíti a problémát (tehát az, hogy valóban órákig énekelnek, a váratlanul bevágott inzert miatt vicces, de a tény miatt ugyanakkor eléggé aggasztó). A Lego-kaland pedig tele van ilyen poénokkal, kezdve a dühét folyton elnyomó macska-unikornis izétől, a nevét folyton változtatgató Wyldsytle-on át (mi vagy te, DJ?) a rendőrig, akinek kiradírozzák a jó énjét. Na nem kell azt gondolni, hogy ettől a film hangulata olyan nagyon komor lenne, de a kreatívan humoros történet során néha elég hatásosan felvillannak a drámai pillanatok, ami miatt a hangulat olyan egyedi lesz.
A Lego-kaland tehát - hogy a kihagyhatatlan hasonlattal éljek - pont olyan, mint egy stabilan összeállított Lego építmény, amelynél a készítők mégsem az összeállítási útmutatót, hanem a saját fantáziájukat használták, az elemek mégis természetesen illeszkednek egymásba: a látvány, a történet, a karakterek és a humor egymásból következnek, alátámasztják és kiegészítik egymást és együtt valami egészen egyedit alkotnak, ami teljesen átlátható, de közben mégis érdekes. Nem hiszem, hogy ettől tökéletesebb filmet lehetett volna alkotni a világ egyik legnépszerűbb játékáról.
Röviden: a tökéletes Lego-film, ötletes, vicces, hibátlanul átadja az üzenetét és mindez úgy áll össze, hogy egyetlen felesleges darab sincs benne. Az egyik legjobb valaha készült CGI film, mert mindemellett olyan pontosan visszaadja a hangulatát annak, amiről szól, hogy az szinte példa nélküli.
- Nagy Péter -
